2016. augusztus 14., vasárnap

Keenor, barát vagy ellenség?

"A trónon ülni ezerszer nehezebb, mint megszerezni azt." - George R. R. Martin

Delet üthetett az óra, ám én még mindig az ágyat nyomtam. A harcon való kirohanásom után, amikor is életben hagytam a gyereket, Miiko és Valkyon elvonultak megbeszélni, hogy megéri-e engem átrakni a harcosok közé. Végül is, nem csodáltam volna, ha egy erős nemmel jönnek vissza hozzám. Nem vagyok harcosnak való, magam is tudom, hisz nem tudtam megölni a gyereket, azonban, miért kellene egy harcosnak gyilkosnak is lennie? Gyilkosság nélkül nem lehet megoldani egy háborút? Egyáltalán, miféle háborúba keveredtem? Vagy miért lehetnék én Eldarya utolsó reménye? Annyi kérdésem volt, de senkitől sem kaptam választ.

A harc után még Keroval sem beszélhettem. A szobámba zavartak, én pedig ott feküdtem. Mondjuk nem is igen tudtam mást csinálni, ugyanis rémesen fájt a mellkasom, miután két bordám is eltört. Emellett mind a kezem, mind a hátam bőr nélkül maradt. Bár a szanitéc szerint, aki engem vizsgált, lehettem volna rosszabb bőrben. Mondjuk jobban belegondolva, el is hiszem, hisz úgy állt, hogy halálig megy, vagyis meg is halhattam volna. Na, az biztos rosszabb lett volna… Már akinek. Úgy hiszem, Miiko pezsgőt bontott volna és csapott volna egy „Nettie végre kinyiffant” bulit. Ne értsetek félre, de teljes mértékben kinézem belőle. Utál engem, és úgy látszik, hogy ez már csak így marad.

Ezek után a kisfiún kezdtem agyalni. Olyan kicsi volt még, előtte állt az élet és én majdnem megöltem. Majdnem megöltem, mert ezt várták el tőlem, de… Mire fel? Olyan kicsi gyerek nem hiszem, hogy egy világ ellen fordulna, biztos voltam benne, hogy kényszerítették. Viszont ki hinne egy más világból jött szerencsétlennek? Szerintem a történtek után senki. Lehet, hogy azt szolgálja, aki miatt szenvednek, de nem Ő a gond fő forrása, hisz, ha megöljük, a gonosz tovább él. Ökölbe kellett szorítanom a kezem. Mi folyik Eldaryában? Ki ez a gonosz és mit művel pontosan? Semmit sem tudtam, de a jóslat szerint én mentem meg ezt a világot. Viszont azt, hogy a fenébe csinálom, ha azt se tudom ki, vagy épp mi ellen harcolok?

Nem bírtam tovább. Feltornáztam magam először ülő-, majd álló helyzetbe. Rose aggódva lépett mellém és nyüszített, de én nem foglalkoztam vele. Tudta, hogy mire készülök és megakart tőle védeni, de nem hagytam magam. Válaszokat kellett találnom. Válaszokat, amikre eddig senkitől sem kaptam választ. Milyen háború van, mióta tart, hogy robbant ki, miért nem mehetek haza, és… Ki az a Ginzon? Nagy léptekkel indultam meg az ajtó felé, amit lassan nyitottam ki és kint találtam magam a teljesen üres folyosón. Nyeltem egyet. Ennyire üresnek még sosem éreztem. Csönd volt, pedig még az első nap is hallottam hangokat. Lelkesedésem sokat csökkent, és már félve zártam be az ajtót. Ha ilyen nagy a csönd, az rosszat jelent.

Miután feltérképeztem, hogy minden rendben, lassan indultam meg a kijárat felé. Halkan mentem, és még levegőt is alig mertem venni. Sokkal hosszabbnak tűnt ez az átkozott folyosó, mint amúgy. Kicsit jobban szemügyre is vettem. Olyan szép és tiszta volt, pedig sosem találkoztam még takarítókkal. Egyetlen karcolás sem látszott sehol, sőt, még pókháló sem. Bár, jobban belegondolva, errefelé még pókokat sem láttam. A narancssárga szőnyeg tompította lépteim zaját, így nem is lehetett hallani, hogy kint vagyok. Az ajtók mind más kilinccsel és kulcslyukkal rendelkeztek. Vajon, ha az egyik szobába be kell menniük, de belülről zárva van, mennyi kulcs közül kell válogatniuk? Végül pedig az ajtók fölötti díszek. Mindenkinek más volt. Az enyém fölött mondjuk special semmi sem állt, de amúgy szinte mindenhol láttam. Valahol rózsa, máshol kos, de drágakövet is véltem felfedezni. Mibe fogadjunk, hogy az Miiko szobája? Ráadásul pont a kristályteremmel szemben van.

Ahogy oda értem, megtorpantam. Hallottam, ahogy Miiko kiabál. Nyeltem egyet és igyekeztem halkan elsuhanni onnan. Nem gondoltam, hogy ennyire kiakad rám. Azonban, ahogy a lépcső alá értem, rendesen kitudtam venni szavait. Biztos nem zárta be az ajtót, de nem ez a lényeg. Nem engem szidott.

Hogy lehet ennyire felelőtlen? Egy percre nem rá figyelek és elszökik, ráadásul még bajba is keveredik! Mikor pedig beszélnék vele, az ablakán keresztül távozik. Komolyan mondom, az eszem megáll! Mivel érdemeltem ezt ki? – bosszankodott hangosan.

- Miiko, nyugalom. Még csak egy gyerek… - hallottam Kero hangját.

- Gyerek a fenét! Már nagykorú. Mery egy gyerek. Chrome egy gyerek. Nettie is, de Ő nem!

- Légy vele kissé elnézőbb… - szólalt meg Leiftan.

- Nem lehetek elnéző, ha ilyen felelőtlen! Neki is tudnia kell a rendet! – kezdett üvölteni.

Nos, én ekkor éreztem úgy, hogy itt az ideje a távozásnak. Halkan, de mégis gyorsan elillantam onnan. Még Nevra sem csinálhatta volna kecsesebben, pedig Ő ért hozzá. S mire észbe kaptam, már a folyosó végén álltam. Óvatosan dugtam ki a fejem és jobbra néztem, majd visszabújtam. Pár pillanat múlva megint kidugtam a fejem, balra pillantottam, és vissza. Na, ezt még vagy ötször eljátszottam mire elkönyveltem, hogy nincs senki a folyosón. Már csak azt nem értem, hogy hogyan tudtam így betojni. Mondjuk jogos, a szobámban kellene ücsörögni, esetleg teát szürcsölgetni – ami Eldaryában nem igen van -, és nem a folyosón kasmatolni. Mivel nem vezetett semmire az, hogy ennyire félek, ezért mély levegőt vettem és kifújtam azt. Ezt megismételtem jó sokszor, hogy lenyugodjak, majd amikor úgy éreztem minden rendben, akkor léptem egyet, aztán hülye gyerek módjára, karom össze-vissza lengetve, nyöszörögve, jó hangosan rohantam át a szemben lévő ajtóhoz, ami a cellákhoz vezet. Mondanom sem kell, szebben nem is csinálhattam volna. Ha ezt Valkyon meglátta volna, menten agyvérzést kap és nem egy csata, hanem én nyiffantom ki szegénykét.

Miután megbizonyosodtam, hogy senki sem vette észre ezt az „észrevétlen” manővert, lassan elkezdtem kinyitni a hatalmas faajtót. Nos, az nem nagyon szerette, ha nyitogatják, mert olyan hangosan kezdett nyikorogni, hogy a dobhártyám kettéállt. Erre az ajtóra már illik az „ezer éve nem volt olajozva” kifejezés! S, ha ez még nem lett volna elég, akkor miután beléptem még jól be is csapódott. Na, íme az indok, ami miatt nem vagyok árnyék gárdás. Valakinek ellenvetés, miszerint oda kellene tartoznom? Senki? Remek!

Lassú léptekkel kezdtem lefelé indulni a tízmillió lépcsőn. Nem fogok hazudni, körülbelül tényleg annyi volt előttem. Hatalmas csigalépcső, melyen ha elszédülök, akkor nagyot zuhanok lefelé, és a látottak alapján, csak a talaj fogadta volna a testem. Hatalmas űr volt középen, ahova szerintem lelökik az olyanokat, akikkel nehéz bánni. Szóval óvatosan haladtam, körülbelül negyed órán keresztül egyre mélyebbre és mélyebbre, az egyre büdösebb és hidegebb helyre. Már rendes izomlázam volt mire megláttam a lépcső végét. Kicsit lelassítottam és igyekeztem nem zihálni. Egy őrrel sem találkoztam, ám ez nem jelentheti azt, hogy nincs is. Miután anno az erdőből való szökésem közben egy madár buktatott le, sokkal figyelmesebb lettem. Akkor rádöbbentem, hogy sosem lehet túl óvatos az ember. Ki tudja, hogy Miiko melyik sarokba állított őröket, vagy biztonsági kameraként üzemelő kristályokat. Halkan osonva indultam a cella felé, ahol a kisfiú ült. Sehol senki. Nem értettem. A legkomolyabb börtönben álltam, vagyis szerintem a legkomolyabban, hisz mégis csak a városban volt, és nem őrizte senki. A szívem egyre hevesebben vert, és egyre jobban aggódtam. Akkor és ott csak arra tudtam gondolni, ha megtalálnak, megölnek.

Végül a folyosó végére értem, egy kis tömlöchöz. Az egyetlen rab az egész helyen csak az a pici kisfiú. Bár Őt is alig láttam a petróleum lámpák gyér fénye mellett. Azon gondolkodtam, hogy engem miért nem dobtak ide. Én miért voltam más? Miért kaptam szobát? Egyáltalán hol a többi rab? Sok kérdés kavargott bennem, mire a gyerek felnézett.

- Miért vagy itt, fénysugár? Ha meglátnak, akkor bajba kerülsz – mosolygott rám kedvesen.

- Én csak… Látni akartam mi van veled – motyogtam.

- Emellett kérdéseket akartál feltenni nekem, ugye? – biccentette oldalra a fejét.

- Hát… Hmm... Azt is – vallottam be végül.

- Nagyon kíváncsi lehetsz, ha egy rabhoz fordulsz segítségül, aki majdnem megölt, drága fénysugár – kúszott közelebb a rácsokhoz.

-  Először is, nem saját akaratodból akartál megölni, hanem kényszerítettek. Másodszor, ne becézgess, akkor már hadd maradjak Nettie – guggoltam le.

- Nekem úgyis jó – vont vállat. – Én Dazar vagyok, az éjdémon.

- Éj… Démon? – nyeltem egyet. – Nem is vagy démonszerű.

- Lehet, hogy nálatok a démonok valami elképesztően ronda és ijesztő szörnyetegek, de valójában ugyanúgy nézünk ki, mint bármelyik ember. Maximum annyi, hogy mi éjdémonok este feltudjuk venni a legnagyobb félelmed alakját. Illetve, erre máskor is képesek vagyunk, de az dupla erő, és nagyon legyengít minket – magyarázta.

- Mi? Nekem nem is Valkyon a legnagyobb félelmem! – akadtam ki.

- Az lehet, de akkor és ott ettől tartottál a legjobban. Mélyen a szívedben rettegtél a Valkyon elleni harctól. Illetve ez volt a parancs, hogy abban a bőrben kellett harcolnom.

- Hogy-hogy engedelmeskedtél? – értetlenkedtem.

- Ha megöllek Valkyon bőrében, akkor szabad vagyok. Ez volt az üzlet. Csak arra nem számítottam, hogy ilyen magas szinten bánsz a fénnyel, ami a legnagyobb ellenségem.

- Én… Én nem értem. Te csak egy gyerek vagy és mégis, úgy harcoltál, mint… Mint egy nem is tudom. Rohadt erősen! És megakartál ölni. Hogyan? Miért?

- Én egy démon vagyok. Lehet a testem gyermek, de már több száz éve megszülettem. Itt Eldaryában lassabban telik az idő. A legtöbb barátod már a kétszázadik évét is meghaladta, sőt, ha jól tudom, Miiko már lassan az ötszázat tölti.

Ledermedtem. Mindenki olyan fiatal, mindenki olyan normális – legalábbis kor ügyileg -, és egy ilyen fiútól tudom meg, hogy ez csak a látszat. Mindenki borzasztó idős. Olyan kort éltek meg, amiről én csak álmodhatnék. A Földön még a száz év is sok, nemhogy kétszáz vagy annál több. Forgott velem cella. Nem értettem, hogy minek kerültem be a gárdába, ha így is egy szempillantás alatt meghalok.

- Megleptelek? – zökkentett ki gondolatmenetemből Dazar.

- Egy kicsit… bár nem tudom, miért lepődöm meg. Itt minden másabb, mint nálunk a Földön – nyögtem.

- Pedig akiket itt látsz, azok mind onnan jöttek, ahonnan Te – mutatott rám.

- Hogy mi van? – kiáltottam fel, de azonnal szám elé kaptam a kezem.

- Nyugodj meg, egy őr sincs a közelben – vont vállat. – Félnek, hogy megbabonázom Őket. Nem kell tudniuk, hogy olyat nem tudok – vigyorgott gonoszan.

- Hogy érted, hogy onnan jöttek, ahonnan én? – ingattam a fejem.

- Majd ha akarják, akkor elmondják. Inkább beszélgessünk másról, nincs kedvem felvilágosító órát tartani neked – dőlt hátra.

- Héj, mi lenne, ha elnézőbb lennél! Te vagy az első, aki felvilágosítasz itt… eddig mindenkitől a múltról hallottam csak, meg az etikett, meg a háború és… - itt megálltam. Eszembe jutott miért is jöttem le eredetileg. – Dazar… ugye azt mondtad, hogy éjdémon vagy? Akkor te ugye szereted a sötétet?

- Nagyon nehéz volt kikövetkeztetned? – tárta szét a karjait. – Nem, majd a Napból nyerem az energiám… ennyire ne legyél te se sügér. Vagy minden ember ilyen hülye?

- Jó, jó, buta kérdés volt, csak fel akartam vezetni a fő kérdésem… A kérdésem…

- Ne legyen már ennyi szóismétlésed, roppantul zavar. Át sem gondoltam, hogy mit, vagy hogy akarod tőlem megtudni, most próbálod megfogalmazni. Annyira idegesít a dadogásod! Ne kertelj, ne tegyél fel több kérdést egyszerre, térj a lényegre! – emelte fel a hangját.

Nyeltem egyet, majd mélyen a szemeibe néztem. Lehet, hogy kisfiúnak tűnt, de akkor is… Volt benne valami démoni. Nem hazudott, amikor bevallotta, hogy melyik fajt erősíti. Nem mertem tovább halogatni. Ha valóban a gonoszokkal volt, akkor ismernie kellett.

- Ki az a Ginzon? – böktem ki végül.

Egy pillanatra lenéztem a kezemre, majd ahogy visszavittem a tekintetem, az ütő is megállt bennem. Dazar ott volt előttem, olyan közel, amennyire a rácsok engedték, arcán pedig olyan pszichopata vigyor ült, mintha abban a pillanatban készülne megölni. Reméltem, hogy nem ez a vezényszó arra, hogy öljön. Próbáltam állni az ijesztő tekintet, de annyira kihozott a sodromból, hogy el kellett fordulnom. Eldarya és lényei nem tettek jót nekem.

- Hoppá, hoppá, a pici fénysugár mikre kíváncsi – vihogott fel.

- Nem vagyok pici… Lehet, hogy több száz éves vagy, de akkor is csak gyerek, én pedig hamarosan nagykorú! – motyogtam. – Válaszolnál a kérdésemre?

- Ne haragudj, de meglepett, hiába számítottam rá. Pont, ahogy a mester megjósolta – nevetett fel.

- Mester? – biccentettem oldalra a fejem.

- Ginzon, avagy a Hatalmas Sötétség, aki minden éjdémon mestere, pedig ugyanúgy van benne embervér, akárcsak benned – vigyorgott. – A legerősebb ember Eldaryában, és még a Földön is… Olyan, mint Ő, nincs még egy. Sőt, ha beválik a terve, akkor még sokkal erősebb lesz!

- De miért csinálja ezt? Mi miatt gonosz? – értetlenkedtem.

- Mert ez volt a próféciában.

- He? – nyögtem ki nem túl nőiesen újabb kérdésem. – Ez komoly? Ennyi erővel írok egy próféciát arról, hogy mágikus szarvakat növesztek és hazajutok. Nehogy már egy ilyen hülyeség…

- Vigyázz a szádra te eszetlen nőszemély! – üvöltött rám Dazar, mire odébb húzódtam. – Mit tudsz te az itteni dolgokról? Mit tudsz te, hogy mit számít egy prófécia? Te csak maradj csöndben! Nálunk ez szentebb írás, mint nálatok a Biblia, meg mit tudom én még micsoda. Én sem szidom azokat a dolgokat, amik fontosak neked, pedig megtehetném, szóval te se tedd ezt a próféciával!

Ijedten kúsztam el a rácsoktól. Az a pici kisfiú… Az a gyerek, aki korábban nem tűnt tizenkettőnél többnek, hirtelen más lett. Az orrlyukai kitágultak és arcán a bőr ezernyi kis ráncba futott ezzel teljesen elcsúfítva Őt. Rémisztő volt. Mintha a szemei a lelkemig láttak volna és azt keresték volna, hogy mitől félek a legjobban. Biztos voltam benne, ha nem lenne közöttünk a rács, akkor már halott lennék. Fegyver nélkül mentem le beszélgetni egy kisfiúval, erre rá kellett döbbennem, hogy épp egy több száz éves démonnal nézek farkasszemet. Minél több időt töltöttem Eldaryában, annál jobban rá kellett jönnöm, hogy más mint a Föld. Akkor és ott éreztem a legtalálóbbnak a „Ne szólj szám, nem fáj fejem” közmondást.

- Én… - kezdtem volna védekezni, de Dazar leintett.

- Ne kezdj mentegetőzni! – kiabált rám. – Azt hittem te más vagy! Hittem benne, hogy az emberekről hallott dolgok nem igazak mindre. Pedig igen! Ha valaki másabb, mint ti, akkor már csak rossz lehet. Legyen csak kicsit sötétebb a bőre, kisebb a szeme, vagy kövessen más vallást, akkor már bűnhődnie kell az életért! Mégis, miben különbözik tőled? Ti emberek mind ilyenek vagytok… Nem értetek máshoz, csak az ítélkezéshez és a háborúhoz. Jó helyre jöttél, itt úgyis háború zajlik. Éld ki magad te emberi söpredék!

- De… - kezdtem, de megint félbeszakított.

- Most menj innen, ameddig még kordában tudom tartani a haragom – nézett rám dühösen.

- Dazar, kérlek – kúsztam közelebb, de hamar megbántam.

- Tűnés innen! – üvöltött rám és ha nem ugrok félre, akkor a rácson keresztül elkapja a torkom.

Hanyatt vágódtam és ijedten néztem a fiút. Ő már nem figyelt engem, hanem visszament a sarokba és leült. Hiába nem kaptam meg a kérdéseimre a választ, muszáj voltam elmenni onnan. Felálltam és rohanni kezdtem vissza, több okból is. Az egyik és legfontosabb az volt, hogy rettenetesen megijedtem. Bár őszintén, ki ne tette volna? Szemben álltam egy igazi démonnal… Egy olyan lénnyel, amiről csakis horror történetekben hallottam korábban és voltam akkora idióta, hogy feldühítettem. Futás közben letöröltem kibuggyanó könnyeimet, és igyekeztem halkan lihegni és nem elkezdeni zokogni. Mégpedig azért, mert akkor a második ok jelenik meg, ami miatt menekültem, Miiko személyében.
XxXxXxXxXxXxXxXxX
Szobámba visszatérés után, ismételten lefeküdtem. Rossz érzések kavarogtak bennem, és szerintem nem csak amiatt, mert egy démonnal beszélgettem. Olyan volt, mintha figyeltek volna. Nem nyugtatott meg továbbá Rose nyüszítése sem, illetve a szűnni nem akaró fájdalmaim. Bár kaptam kenőcsöket és gyógyszereket, nem sokat segítettek. Ráadásul nem kaptam választ a kérdéseimre sem. Egy prófécia miatt gonosznak lenni… Nem találtam értelmét. Mindig is hülyeségnek találtam a megírt jövőt, a sorsot és a jósolást, én a döntések következményében hittem. A jövőt megjósolni bolondság, mert az mindig változik, minden egyes tettünkkel.

Nyöszörögve ülő helyzetbe tornáztam magam, majd felálltam. Az ablakhoz botorkáltam, amit kinyitottam és kinéztem rajta. Miiko még nem keresett, sőt, senki sem, vagyis még nem született döntés rólam. Úgy gondoltam, ez idő alatt egy listát írok a megtudott dolgokról. Még ha hazugság is, egy jó kiindulópont. Ha senki sem mondja el nekem, hogy mi folyik Eldaryában, akkor magamtól kell rájönnöm.

Hirtelen egy erős ütést, sőt, rúgást éreztem a hasamban, majd a földön csúsztam az ágyamig. Nem volt elég fájdalmam, még rá kellett tenni egy lapáttal. Nyögve pillantottam fel támadómra, akit egy maszk és köpeny fedett. Nem ugyanaz volt, aki a múltkor megmentett. Ez egy nő volt. Kezében egy hosszú kard helyezkedett, és látszott rajta, hogy nem dicsekedni jött. Nem, egészen más vágya volt. Rablás, vagy ami rosszabb… Ölés.

Az ijedtségtől hirtelen azt sem tudtam, hogy sikoltsak, meneküljek, vagy egyszerűen csak maradjak ott, és várjam a halált. Amikor kinyitottam az ablakot, akkor sok mindenre számítottam, például Nevrára, de nem egy támadóra. Más bezzeg ha kinyitja azt a fránya ablakot, akkor berepül egy légy, méh, esetleg szúnyog, de nekem nem volt ekkora szerencsém. Még Jehova tanúit is szívesebben fogadtam volna, mint ezt az akárkit. Rose ekkor odarohant, hogy megvédjen engem, és fogait a „vendégembe” mélyesztette. Ezalatt a tőrömért nyúltam, s mire visszafordultam, addigra Rose mér ájultan hevert a földön, támadóm pedig lesújtani készült.

Hirtelen már nem éreztem a fájdalmat, csakis a hirtelen adrenalin löketet. Edzéseken sem csináltam szebben az elhajlást, mint ekkor. A kard az ágytámlámba fúródott. Nem is vesztegettem az időm, felkaptam a tőröm és épp annyi időm volt, hogy megforduljak, mert már egy újabb karddal támadt nekem. Csak tátogtam, mint hal a szatyorban, nem is vettem észre, hogy két fegyvere van. A hárításom sikeres volt, de legnagyobb meglepetésemre, ekkor újabb kard jelent meg a semmiből, így muszáj voltam elengedni és elugrani, máskülönben felnyársalt volna, így azonban csak a lámpám bánta, mely fájdalmas csörrenéssel tört szét a padlón. Valkyon azzal a feltétellel adta nekem, hogy nagyon vigyázzak rá, ritka ásványokból készült. Erről ennyit.

Támadóm vészesen közeledett felém, mire én rögtönzésképpen, rádöntöttem a baldachint. Bár reménykedtem benne, hogy ez elég lesz a menekülésemhez, egy suhintással szétszakította azt, amit egy hónapomba telt beszerezni. Nem akartam harcolni vele. Látszott, hogy jóval ügyesebb nálam. Nem tudtam legyőzni, láttam magam előtt, hogy megöl. Menekülni akartam, de kigáncsolt és annyit tehettem, hogy védelmezően felemeltem a tőrömet. Tudtam, hogy ez kevés, megöl. Nem akartam látni. Próbáltam elcsúszni, de mellkasomra tette a lábát, mire minden levegő kiszorult a tüdőmből. Ennyit ér Nettie Wilson, az Obszidián gárda legújabb tagja. A saját szobájában kinyírják.

Ekkor azonban ajtóm kivágódott, én pedig hirtelen megint kaptam levegőt. Köhögve ültem fel és próbáltam felfogni mi folyik körülöttem. Az alak az ablakom alatt ült és két, számomra ismeretlen fiú fogta le. Miiko előtte állt pár méterrel, Valkyon pedig mellette.

Jól vagy, Nettie? – guggolt le mellém Kero.

Nem bírtam megszólalni, nem mertem megmozdulni, csakis a lányt néztem, aki mérgesen fújtatott, de nem próbált menekülni. Mintha elfogadta volna, hogy veszített. Nyelni akartam, de a gombóctól a torkomban nem tudtam megtenni. Hányingerem volt. Miért akart megölni? Talán Ginzon egyik szolgája? És a többiek honnan tudták, hogy bajban vagyok?

- Nem gondoltam volna, hogy olyan mélyre süllyedsz, hogy megtámadod Nettiet – sóhajtott Miiko.

- Fogd be a szád… a magam ura vagyok, azt teszek, amit akarok – morogta a maszk mögött a hang. -  Különben is, azt mondtad, hogy utálod, akkor meg minek véded…?

- Milyen hírneve lenne már a legbiztonságosabbnak ítélt városnak, ha megölnének valakit a saját szobájában… És kiderülne, hogy a jövőbeli trónörökös tette ezt? – tette keresztbe a kezeit.

- Legalább nem kapnám meg a trónt – fújtatott ismételten a maszkos.

- Keenor… Inkább vedd le a maszkod.

Nem akartam hinni a szememnek, ahogy a lány felállt, levette a köpenyét, majd a maszkját. Arc alapján alig volt idősebb nálam. Szőkés barna, hosszú, hullámos haja lágyan omlott le vállán, kék szemeiből pedig sugárzott az utálat. Ahogy köpenyétől megszabadult, felbukkantak rókafülei és rókafarka is. Ugyanolyan volt, mint Miiko, csak fiatalabb és világosabb kiadásban.

- Még beszélnünk kell a mai viselkedésedről, húgom – tette csípőre kezét Miiko.

- Semmi kedvem veled beszélgetni, majd keress meg máskor – próbált volna elmenni, de Valkyon megragadta a karját.

- Keenor… - szólalt meg halkan.

- Mégis, mi a francért érdemel akkora figyelmet, ez a kis luvnya? – kiáltott fel a lány. – Mióta itt van, folyamatosan nélkülöztök engem! Eddig elviseltem, hogy külön órákra kell járnom, mert utána, vagy előtte mindig szórakoztunk… Sokkal viccesebb volt a napom, amikor Ezarel szórakoztatott, amikor Nevra követett és Valkyont próbáltam beszéltetni… Amikor azért veszekedtem veled, Miiko, mert úgy gondoltam, hogy a jó testvérek is összekapnak néha. Az utóbbi időben pedig mindenki kerül. És nem csak a küldetések miatt, hanem, mert erre a lányra kell vigyázni!

- Igen, kevesebbet vagyunk veled, de már nem vagy gyerek, nem szorulsz huszonnégy órás felügyeletre. Sajnos most muszáj vele foglalkoznunk, máskülönben több bajt okozna, mint így – válaszolta egész türelmesen Miiko.

- Küldd haza egy portállal és meg van oldva – tárta szét karjait a lány.

- Portál? Hazamehetek? – találtam meg végül a hangomat.

- Te azt a kevés energiánkat is arra pazarolnád, hogy hazaküld? Évente ha négyszer megtudjuk nyitni a portált élelemszerzésre, mégis mi hasznunk lenne, ha így hazaküldenénk? Hidd el, nem azért tartom itt, mert annyira szerettem volna magamnak egy embert, hanem mert a város érdekeit nézem! – emelte fel a hangját.

- Akkor száműzd Őt is a déli törzsbe, mint megannyi embert – morogta.

- Tudod jól, hogy miért nem lehet – próbált nyugodtan válaszolni.

- Most… most mi van? – kérdeztem, mire Miiko rám nézett.

- Kero, vidd ki Nettiet, sétáljatok egyet! – utasította a róka fülű.

Kero nem felelt, csak karjaiba vette Roset, majd engem is álló helyzetbe rántott és elindult velem kifelé. Időm nem volt kérdezni. Időm nem volt semmit megérteni. Csak mentem Kero után. Legszívesebben sírva fakadtam volna.
XxXxXxXxXxXxXxXxX
A cseresznyefa alatt ültem és Roset simogattam. Valahogy megnyugtatott. Olyan volt, mintha otthon lettem volna. Az egyetlen fa, ami tényleg megtalálható volt a Földön.

- Hogy vagy? – jelent meg mellettem Kero.

Sóhajtottam egyet és megölelgettem a kis kedvencem. Már ébren volt, de biztos fájt a feje, mert olyan nyugodt volt, mint még soha. Csak ezután pillantottam a fiúra, aki aggódva nézett engem.

- Miért Kero? – suttogtam szinte. – Miért akart megölni? Mik azok a portálok? Miért nem mehetek haza? Miért nem mondotok nekem semmit?

A fiú sóhajtott és leült mellém a padra, majd a cseresznyefát kezdte nézni. Ezután rám pillantott.

- Keenor nagyon kicsi volt, amikor meghaltak a szülei. Miiko nevelte és hogy megvédje mindentől, mindig figyelte valaki. Sosem volt magányos. Először Miiko volt vele, ám ahogy Ő átvette Eldarya vezetését, úgy Keenor a háttérbe szorult. Ekkor kezdtünk vele mi foglalkozni. Elkényeztettük, mindig ugrottunk, és megszokta, hogy ott vagyunk. Az utóbbi időben azonban elég kemény időszakok vannak, nyakunkon a háború, és kevesebb figyelem került a lányra. Ahogy pedig te megérkeztél, már minimálisra csökkent a vele töltött idő. Féltékeny rád – vakarta a tarkóját.

- Ez nem mentség arra, hogy megakart ölni… - motyogtam.

- Nézd, mindenki másként kezeli a féltékenységet… Gondolom Keenor úgy gondolta, ha te meghalsz, akkor újra Ő lesz a középpontban. Az a baj, hogy nem akar felnőni. Pedig ha Miiko meghal, akkor neki kell átvenni a vezetést, mert Ő van örökösnek kinevezve.

- Remélem addig én is feldobom a talpam – horkantam fel. – És a portálok? Tényleg hazatudnék menni?

- Nos, elméletileg igen – bólogatott Kero – De gyakorlatilag nem. Túl sok energiánkba kerül egy megnyitása, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy hazaküldjünk. Önzőn hangzik, és talán az is, de tudod, a portálok nekünk azért kellenek, hogy élelmet hozzunk át rajtuk. Ami itt terem, az számunkra nem tápláló, éhen halnánk. Amikor megnyitunk egy portált, akkor egy-egy embert tudunk átengedni rajta, akik élelmet hoznak. De te csak elmennél, abból pedig semmi hasznunk nem származna.

- Küldenék ételt a boszorkánykörön keresztül – néztem fel rá.

- Az csak akkor jönne el, ha te is jönnél. A boszorkánykör embereket szállít, állatokat és tárgyakat nem. Sajnálom.

Nem feleltem, csak lepillantottam a földre. Nem mehetek haza. Dühös voltam magamra. Ha aznap nem lépek bele abba a körbe, akkor nem amiatt kellene aggódnom, hogy meghalok, hanem hogy ötös lesz-e a dolgozatom, amire annyit tanultam. Nem akartam Eldaryában lenni. Haza akartam menni és megölelgetni anyukámat, veszekedni akartam a tanárommal, amiért nem adott meg egy fél pontot, beszélgetni a barátaimmal, kiszolgálni az embereket a kávéházban és hétköznapi életet élni.

- Honnan tudtátok, hogy bajban vagyok? – kérdeztem, magam sem tudom, hogy miért.

- A kristály mondta – válaszolta halkan a fiú. – Ő miatta nem vagy börtönben és Ő miatta vagy még itt.

- Ő? – kérdeztem vissza gúnyosan.

- Ő… Vagyis a kristály szelleme – sóhajtott Kero. – Valamit lát benned, mert ez már a második alkalom, hogy megjelent. Emiatt kíváncsi vagyok. Majd szeretnék veled egy tesztet csinálni.

- Újabb kérdőív, amiből semmit nem értek, hurrá! – kiáltottam gúnyosan.

- Ez más – intett le Kero. – Csak Miikonak bele kell egyeznie.

- Miiko mibe megy bele, ami rólam szól? – pillantottam el egy másik irányba. – Utál engem.

- Nem utál. Csak nem bízik benned. Tudod, rengetegen verték már át, az egyik illető például a szüleit ölte meg. Nem bízik meg akárkiben. Sajnos ebbe bele kell törődnöd.

- Nem is azt vártam, hogy bízzon… Hanem hogy ne bántson… Ahol lehet aláz és szerintem ha meghalnék, akkor bulit csapna.

- Nettie… - dőlt előre Kero. – Fogalmad sincs, hogy Miiko min megy keresztül. Egy olyan kort élünk, amikor nem bízhatunk senkiben, aki nincs velünk a kezdetek óta… De még néha azokban sem. Háborúzunk. Miikonak mindig készen kell lennie, hogy ha rajtaütnek, megvédje az otthonunkat. Két város van még ezen kívül, de itt van a legtöbb gyerek, öreg és sebesült. Megjelentél a semmiből egy védett helyen, és hiába tettél azóta pár jót, illetve hiába állt ki melletted a kristály, Miiko bizalmát még nem nyerted el.

- Benned bízik? – kérdeztem.

Kero kényelmetlenül felnevetett és megdörzsölte a tarkóját. Ezután lehunyta a szemeit és megingatta a fejét. Nem értettem. Elég nagy szerepe van, a Fény gárda tagja, szinte Miiko jobb keze… Nem értettem, hogy miért is nem bízik benne.

- Vagyis igazából nem tudom. Olyan munkatársi bizalom van köztünk, de hogy mint személy, bízik-e bennem, azt magának kell eldöntenie. Ám úgy gondolom, hogy te sem bíznál akárkiben ezek után.

- Hogy őszinte legyek, nem tudom… Elég naiv tudok lenni – sóhajtottam.

Ekkor rossz érzés fogott el. Én ugyanis, Miikoval ellentétben, megbíztam Keroban és ahogy láttam, Ő is bennem. Nagyon sok mindenbe bevezetett, csak a fontosabb dolgokat titkolta. Mindig tudtam, hogy milyen küldetésekre járnak az ottaniak, legalábbis azokat, amik nem voltak titkosak. Sok mindent megtanított nekem, úgy éreztem, hogy tartozom neki, mégpedig azzal, hogy elmondom, lent voltam Dazarnál. Számoltam a lehetőséggel, hogy lehet mérges lesz, de ennek ellenére el akartam mondani, így legalább tőle is kérdezhettem, illetve neki is mondhattam dolgokat, amiket megtudtam. Összeszedtem magam és felnéztem.

- Kero, mondanom kell valamit!

- Mit? – pillantott rám meglepetten.

- Én…

- Kero!

Egy emberként fordultunk az érkező felé. Egy fiatal, tizenöt évesnek kinéző fiú rohant felénk. Haja fekete volt, a vége viszont vörös. Egy lila felsőt viselt, melynek nyakánál, mintha gyapjú lett volna, oldalánál pedig csatok tartották össze. Nadrágjának egyik szára a combja közepéig ért, még a másik a bokájáig. Ám, mint mindenkinek, neki is volt egyedi megkülönböztető jele, mégpedig a nagy, szürke fülek és bozontos farkas farok. Nehogy már megörüljek, hogy egy hozzám hasonló rohangál Eldaryában.

- Mi a baj, Chrome? – állt fel mellőlem Kero.

A fiú, hatalmas, narancssárga szemeivel egyenesen ránk nézett és kihúzta magát. Ekkor felismertem. Ő volt az egyik, aki lefogta Keenort, amikor behatolt a szobámba. Tehát egy gárda tagja… De ilyen fiatalon?, gondolkodtam magamban.

- Rossz híreket hoztam – nézett az egyszarvú szemeibe.

- Mi történt? – vált aggódóvá Kero hangja.

- Dazar megszökött.
~O*O~
A telihold tökéletesen megvilágította a hatalmas kristályt a számos ablakon keresztül. Hiába veszített méretéből az évek során, gyönyörű kinézetét mindig megtartotta. A benne lakozó orákulum legalább arra figyelt, hogy kívülről úgy nézzen ki, hogy minden rendben van… Pedig nem.

Miiko jól tudta ezt. Évek óta felügyelte a kristályt, és már kislányként is látta. Hiába maradt meg a gyönyörű csillogása, Ő látta, hogy nincs rendben. Ennek a kristálynak feladata volt, mégpedig Eldaryát ellátni oxigénnel, vízzel, zölddel és élettel. Ám mióta a nagy része megsemmisült, hiába igyekezett, nem sikerült teljesíteni mindent. Egyre több ember érkezett a menedékre, mert addigi szállásukról eltűnt a víz… A zöld… Az élet. Ráadásul nem tett jót Ginzon uralma sem, hisz Ő még a fényt is elvette. Aki ránézett Eldarya térképére, már tudta, hogy a terület háromnegyedét állandó sötétség borítja.

Miiko végigsimított a kristályon. Nem tudta megvédeni. Képtelen volt megvédeni azt, ami az életfeltételnek számított. Csak állt ott, hosszú percekig csak várt, és nézte, ahogy darabokra hullik. Hiába tudta megvédeni azt, ami ott maradt, csak a menedéken, kétezer-ötszázhatvanhatan vesztették életüket… Gyermekek, felnőttek, öregek, csecsemők, férfiak, nők, minden fajból. Kétezer-ötszázhatvanhat fő. Egy egész falunyi lakos. Meghaltak, mert nem tudta megvédeni Őket. Nem tudta megvédeni a kristályt. A kristály pedig nem tudta ellátni a funkcióját, ami több ezer ember életét követelte. Nem tudta megvédeni az elődjét. Ha ott lett volna, akkor talán… És a kristály is talán… De nem volt ott. Nem volt ott, mert inkább az erdőben volt, ahova nem is mehetett volna ki. Ennek már tizenhat éve. A kristály összetörésének pedig tizenhárom.

A kezei ökölbe szorultak. Nem tudta megvédeni a saját szüleit sem, és nem mentség, hogy akkor még kicsi volt. Háromszáz év sok idő, Ő mégis emésztette magát mindig. Ha egy kicsit többet edz, akkor talán…

Nem tudta megvédeni a húgát az elzülléstől. Majdnem megölt egy személyt, akit bár maga is utált, mégsem tehette. S míg ezt az ügyet intézte, addig a fogságában tartott démon is megszökött.

Térdre rogyott. Fáradt volt. Mind testileg, mind lelkileg. Sosem akart vezér lenni. Mindössze kiválasztották. S bár beletörődött, úgy érezte, hogy nem érdemli meg. Képtelen volt megvédeni a szüleit, az elődjét, a kristályt, a húgát… Kezdte azt hinni, hogy az embereket sem tudja. Hisz mindössze ennyi feladata volt… Védeni.

Lázadó könnycseppjei végigfolytak az arcán, Ő maga pedig hagyta. Nem volt már ereje letörölni Őket. Úgy érezte, hogy elbukott. Sosem mutatta, hogy gyenge… Sosem mutatta, hogy beteg… Mindig tiszteletet parancsoló ember volt. Mindenki tisztelte. Mindenki elismerte. Mindenki azt hitte, hogy erős.

De nem. Miiko gyenge volt. Nem bírt a feladatával. Segítségre lett volna szüksége, de senkitől sem kapta meg. Nem bízott senkiben. Akikben igen, azok halottak. A húga elárulta. Parancsba adta, hogy senki ne nyúljon az emberhez és Ő mégis…

A kristálynak dőlve engedte ki magából a kikívánkozó bőgést. Ő tudta, hogy gyenge. De más nem tudhatta. Ő volt az, aki miatt a nép megtudta őrizni a nyugalmát. Ha magát sem tudja megvédeni attól, hogy lelepleződjön, végleg nem tud már semmit megvédeni.


Hangosan zokogott, hogy enyhítse lelke terhét. S az addig mindig visszhangzó terem hirtelen nem visszhangzott többé. Senki sem hallotta, hogy a vezér egy gyermeket megszégyenítően, anyukáját hívogatva sír.

4 megjegyzés:

  1. Szia! :)
    Mikor lesz új rész? Mert nagyon jó!

    VálaszTörlés
  2. Így most ennek is a végére értem c: Azért reménykedek a folytatásban!

    VálaszTörlés
  3. Nagyon tetszik a történet, remélem várható folytatás. ^^

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm szépen mindenkinek a kedves szavakat :) Sokat segítettek az új rész befejezésében :)

    VálaszTörlés