2015. február 8., vasárnap

Étoile Filante

"Ha élni akarsz, tudj kockáztatni." (Szergej Vasziljevics Lukjanyenko)


Mery’s Pov

Rohantam amilyen gyorsan csak bírtam. Nettie bajban volt, miattam, és erről csak én tehettem. Ha nem szököm ki, akkor nem lett volna helyettem a pácban. Mérges voltam magamra, de elhatároztam, ha már bajt okoztam, valamelyest helyre hozom. Segítséget kellett keresnem, hogy valaki kihúzhassa a csávából Nettiet. Ő nem ezt érdemelné… Ő kedves, és olyan, mint én, és nem haragudott rám, pedig megérdemeltem volna…

Rettenetes bűntudatom volt, hogy úgy bántam vele. Igaz, csalódott voltam Happy miatt, de nem rajta kellett volna levezetnem a feszültséget. Elvégre Ő segíteni akart. Hogy háláltam meg? Nem úgy, ahogy apukám tanította. Ő úgy tanította, hogy köszönjem meg mindig a segítséget, akár tényleg megtörtént, akár nem. Ha ezt a kifakadásom látta volna, akkor biztos nem lenne rám olyan büszke, mint ahogy azelőtt.

A távolban fényeket pillantottam meg. Kicsit megtorpantam, mert nem tudtam, hogy kik azok. Meg is lapultam egy bokor alatt, és igyekeztem hallgatózni. Csak motyogást tudtam kivenni, semmi többet, de az időm fogyott. Nem terveztem közelebb menni, hisz megtanultam a menedéken az iskolában, az erdőben többféle veszéllyel is összefuthatunk. A vadállatok egy dolog, azok javarészt elmennek, azonban mások is éltek arra. A leijesztőbb talán a Démonfarkas volt, amelynek bundája fekete volt, és körülbelül egy ház méretének felelt meg. Három lila szemét sosem tudom kiverni a fejemből, még a képen is ijesztő volt. Ha azzal találkoznék össze, nem csak Nettie, de én is hatalmas bajba kerülnék. Szóval csak vártam.

– Mery!

Ahogy meghallottam a nevem, megkönnyebbültem. Engem kerestek, vagyis velünk voltak. A szívem nagyot dobbant, és szélesen elkellett mosolyodnom, mert így én is hazajuthattam, és Nettie is megmenekülhetett. Azonnal kimásztam a bokor alól, és rohanni kezdtem a fények felé. Biztonság. Otthon biztos kikapok anyától, de kit nem érdekelt, csak újra hozzá akartam bújni, érezni az illatát és hallani a szívverését. Megakartam neki fogadni, hogy többet nem szököm el.

– Itt vagyok! – kiáltottam, majd áttörtem az aljnövényzeten és bokrokon, majd a nevemet kiáltók elé érkeztem.

Ekkor azonban a vigyorgásom alábbhagyott, ahogy a lelkesedésem is. Egy olyan táborba tévedtem, ami első sorban árulókból állt. Valahogy biztos rájöttek, hogy elkerültem, mert máskülönben nem kerestek volna. Rosszabb dolog nem igen történhetett volna velem. Ha választhatnék, inkább a Démonfarkas, azt legalább kilehet játszani, hisz ha nem lehetne, akkor annyi történet sem szólna róla. Mindemellett az nem megy lakott területekhez közel, vagyis, ha visszataláltam volna, akkor megmenekülök. Az árulókkal már más volt a helyzet. Náluk mocskosabb teremtmény kevés volt Eldaryában. Fittyet hánytak a szabályokra, és öltek. Nem lehetett előlük menekülni, ha mégis sikerült, ajánlatos volt utána elkerülni az erdőt, különben a következő találkozás már halállal is végződhetett. Remegve kezdtem hátrálni, majd futni, de a kis lábaimmal nem sokra mentem. Valaki felkapott az ölébe és erősen tartott, hogy ne tudjak menekülni.

– Segítség! – üvöltöttem úgy, hogy még visszhangzott is.

Ezután viszont már csak az erős ütésre emlékszem, amit a halántékomon éreztem.
Nettie’s Pov

– Gyere nagylány, ideje ágyba bújni! – kapott az ölébe apám, és így indult el a szobám felé.

– De én még nem vagyok álmos… - nyafogtam, pedig a szemeim már majd’ leragadtak.

– Egy erős, harcos nőnek márpedig korán le kell feküdnie, ha ki akarja magát pihenni – borzolta össze a hajamat szórakozottan.

– Jó… - törődtem bele. – De ugye mesélsz?

– Mit meséljek? – kérdezett vissza kedvesen mosolyogva, miközben letett az ágyamra, és betakargatott.

– Mesélj Eldaryáról! – feküdtem le, de nagy zöld szemeimmel, apu arcát néztem.

– Rendben. Miről meséljek most neked? – huppant le az ágyam szélére.

– Az árulókról! És ahogy veszítenek! – vihorásztam.

– Hát rendben – mosolyodott el apám. – Eldaryában nagyon sok az áruló, de, hogy pontosan mi miatt lesznek azok, az rejtély. Az emberek csak akkor kezdenek hallani ezekről a történetekről, amikor már a vezető kiszakítja őket a gárdáikból, és száműzi őket az erdőbe.

– Ezért ajánlatos elkerülni az erdőt? – vágtam közbe.

– Úgy bizony. De nem kell félni, mert ott él Étoile Filante, aki kivezet téged a bajból. A neve azt jelenti, hogy Hullócsillag, és ha szépen kéred, akkor mutatja az utat, hogy merre tudod elkerülni a gonoszokat.

– És Ő milyen? – pislogtam nagyokat.

– Egy gyönyörű nőt képzelj magad elé. A haja arany, és lágyan a vállára omlik, de még a háta közepéig is elér. A szemei türkiz zöldek, és szinte világítanak a sötétben. Magas és kisportolt, mert mielőtt szellemmé vált volna, az Obszidián gárda tagja volt. A szelleme nem jelenik meg akárkinek, így szerencsésnek mondhatod magad, ha Te látod. Van egy tőre, amit még kislányként kapott az édesanyjától, aki az Ő anyjától. Ősi fegyver, így csak az kaphatja meg, aki méltó rá…

Miközben apám folytatta a történetet, a szemeim bekapódtak, és a játékmacim ölelgetve elaludtam.

Rémes fejfájásra nyitottam a szemem. Amióta Eldaryába kerültem, megszoktam, hogy gyakran járok úgy, hogy erős fájdalomra kelek. Hisz, még jó formán negyed órája sem kerülte oda, de Jamon már majdnem betörte a fejem. Régi „szép” emlékek… Vagyis annyira nem régi, csak pár napos.
Nagy nehezen felültem a fejemet fogva, és a szám eltátottam. Az erdő közepén lehettem, egy nagy ketrecben. Körülöttem sátrak, függőágyak és tábortűzhöz való fák hevertek. Középen sok ember ült, szakadt ruhákban és valamin nevetgéltek.

– Árulók… - motyogtam magam elé.

Már emlékeztem. A maszkos férfival harcoltam, és csapdába léptem… Harcoltam? Ez erős szó. Inkább menekültem előle. Minden esetre, a végkifejlet ugyanaz, engem leütöttek és ketrecbe zártak. Mondjuk nem mintha annyira meglepett volna a dolog, ugyanis bármihez kezdtem, mindig én húztam a rövidebbet. Ez volt a sorsom Eldaryában.

Ekkor a ketrec nyikorgását hallottam, majd láttam, ahogy kinyílik. Egy újabb sereg ember érkezett, és egy mozgó zsákot dobtak be, majd bezárták az ajtót és arrébb álltak. Leszedtem a kötelet a zsák szájáról, majd hátrébb csúsztam. Ekkor bújt elő Mery a szövet mélyéről.

– Nettie! – szaladt rögtön hozzám, ahogy meglátott.

– Mery, mi történt? – öleltem át, miközben a hátát simogattam.

– Én futottam, aztán hallottam a nevem, és láttam fényeket. Odamentem, de elkaptak – szipogott. – Segít nekünk valaki Nettie?

– Semmi baj Mery, a fiúk már keresnek minket – mosolyodtam el bátorítóan. – Jönni fognak.

– Megígéred? – kérdezett rá reménykedve.

– Megígérem. De ha nem találnak meg időben, majd kihozlak én téged. Esküszöm!

Igazából még magam sem tudtam, hogy mi lesz velünk, de egy valamiben biztos voltam, nem akartam Meryt fogságban tudni. Eldöntöttem, hogy ha kell, akkor feláldozom magam, de Őt biztos nem hagyom magára. Nekem végül is már mindegy volt. Távol voltam az otthonomtól, ráadásul nem is volt biztos, hogy haza kerülök valaha. Merynek viszont nem. Az anyukája haza várta és Ő hazamehetett. Kötelességemnek éreztem, hogy segítsek neki, hisz miattam kerültünk bajba… Meg hát végül is, miatta is, mert Ő szökött ki, de ez más téma.

Szorosan öleltem a kisfiút és simogattam a hátát miközben egy szökési terven agyaltam. Reménykedtem benne, hogy a fiúk megtalálnak, de még én sem tudtam, hogy hol vagyunk, hát akkor Ők? Minden esetre bíztam bennük. Bíztam abban, hogy megtalálnak, és ha engem nem is, de Meryt legalább megmentik. Bíztam bennük, mert nem tehettem mást.

XxXxXxXxXxXxXxXxX

A bor, a sör és valami sült szaga kavargott a levegőben. Már egy jó félórája tarthatott a lakoma, én pedig az idő haladásával, egyre éhesebb lettem. Emellett a szeszes italoknak, már csak a szagától kezdtem megrészegülni. Mery időközben engem ölelgetve elaludt, ami egy kicsit segített, mert több időt tudtam a menekülés kitervelésére fordítani. Igyekeztem megfigyelni minden apró részletet. Például a cella rácsai igen instabilan voltak rögzítve, könnyen kilehetett őket szedni a helyükről, legalábbis első ránézésre ez jött le. Semmi komolyabb nem akadályozhatta meg a rabot a szökésben, vagy a látszat csal?

Miközben ezen járt az eszem, elsötétedett a táj. A tüzet eloltották, és nyugovóra tértek, kiütötte őket a szesz és a nehéz kaja. Hamar hallottam a horkolást, bár szerintem azt az egész erdő. Igyekeztem gyorsan felmérni a helyzetet, van-e valahol őrszem, ha igen hol, és mennyire józan. Ám nem találtam. Le voltam döbbenve, ennyire nem lehettek felelőtlenek… De lassan be kellett látnom, hogy igen. Azon gondolkodtam, vajon mekkorát csattan majd a léc, ha kitöröm a helyéről, és milyen gyorsan kell futnunk Meryvel, egyáltalán merre. Ekkor azonban hallottam a lakat kattanását, majd a ketrecajtó nyikorgását. Amikor megfordultam, először sikoltani akartam, de inkább meggondoltam magam. A maszkos idegen állt előttem, akivel harcoltam korábban. Hirtelen, a szája elé – vagyis gondolom a szája elé, mert nem láttam a maszktól – tette az úját, és mutatta, hogy maradjak csöndben. Ezután intett kifelé, majd eltűnt. Összezavarodtam teljesen. Először börtönbe juttat, aztán kiszabadít, és ezt nem tudtam hova tenni. Végül is, nem is akartam ott elgondolkodni rajta, mert nem akartam megvárni, míg valaki felfedezi a nyitott cellát és visszazárja. Inkább lökdösni kezdtem Meryt, hogy minél előbb elmehessünk.

– Mery – suttogtam a nevét. – Mery, ébredj!

– Mi történt? – pillantott fel álmos szemekkel. Szerintem hirtelen azt sem tudta, hogy hol van.

– Gyere, menjünk – húztam fel álló helyzetbe. – Halkan, nehogy felkeljenek!

Láttam, hogy Mery valamennyivel éberebben kezd követni. Lassan lépkedtem, egyenesen előre, és figyeltem, hogy nincsen-e őrszem valamerre. Már majdnem kijutottunk, amikor egy olyan rész mellett haladtunk el, ahogy az állataikat tartották. Engem különösképpen nem érdekeltek, azok is aludtak, ám Merynek felkeltették az érdeklődését. Amikor megfordultam, a kisfiú már nem mögöttem jött, hanem elindult az állatok felé. Egyenesen egy láda felé ment, amit elkezdett feszegetni. Azonnal odaszaladtam hozzá, persze ezt igyekeztem minél hamarabb tenni.

– Mery, mit csinálsz? – suttogtam idegesen.

– Itt van! Tudom, hogy itt van! – magyarázta és közben tovább bajlódott a ládával.

– Ki? – értetlenkedtem.

Ekkor egy nagy reccsenést hallottam, ami miatt körbe kellett néznem, nem-e kelt fel valaki, de megkönnyebbülve láttam, hogy mindenki alszik. Nem tudtam, hogy hogy tudnak ilyen békésen aludni, de igazán kíváncsi lettem a technikájukra. Mondjuk nem akartam felkelteni Őket ezt megkérdezni, de akkor is értetlenül álltam a dolog előtt. Ezután visszafordultam, és az a látvány fogadott, hogy Mery valami fura állatkát ölelget.

– Happy, annyira hiányoztál – mosolygott.

– Happy? – vontam föl a szemöldököm. – Ő a Crylsam, akit kerestünk?

– Igen – mosolygott. – Felismerem a lábára kötött kendőből. Szerencsére nem vették le.

Ekkor az egyik áruló mocorogni kezdett, de szerencsére csak fordult egyet. Nyelnem kellett, de igyekeztem lenyugtatni magam. Tudtam, hogy ideje útnak indulni, még azelőtt, hogy felkelne bárki is. Megfogtam Mery kezét és óvatosan húzni kezdtem magam után. S bár órákig el tudtam volna nézni, ahogy a kis szöszi, boldog mosoly keretében szeretgeti a bolyhos kis lényt, de nem tettem. Úgy gondoltam, hogy elég lesz akkor, amikor már biztonságban leszünk.

Igyekeztem halk lenni, csak az volt a baj, hogy mégis volt őrszem. Egy fekete-zöld madár – ha jól emlékszem Kero Crowmeronak hívta – kezdett hangos rikácsolásba, ahogy meglátott minket. Persze, erre már felébredtek az árulók, és azonnal feltűnt nekik a hiányunk. Nem vártam meg, míg teljesen magukhoz térnek, szorosan karon ragadtam Meryt, és rohanni kezdtem vele, a megfelelőnek vélt irányba. Az aljnövényzet csak úgy csörgött a lábunk alatt, az ágak pedig fájdalmas reccsenéssel törtek le, amikor valaki úgy rohant nekik. Igyekeztem a legkönnyebben járható utat megtalálni, de ez a sötétben nem volt egyszerű. Ekkor az ég felé pillantottam, ahol ezúttal sajnos nem szállt el egy hullócsillag sem, így magamra voltam utalva.

– Nettie, nem bírom! – lihegett mögöttem a kisfiú. – Elfáradtam!

Nem feleltem semmit, egyszerűen felkaptam a kisfiút az ölembe, és futottam vele tovább. Szerencsém volt, mert az adrenalin miatt egész jól bírtam, de tudtam, örökké nem fog menni. Csak sajnos nem voltam képes lehagyni az ellenségeim. Nem is amiatt aggódtam, hogy velem mi lesz, inkább Meryt féltettem. Ekkor hátrapillantottam, és láttam, hogy lassan elkapnak. Hiába, jobban ismerték az erdőt, könnyebben mozogtak. Már azon gondolkodtam, hogy hogyan helyezzem biztonságba Meryt, amikor éreztem, hogy valaki a derekamnál fogva felemel, és egy fára tesz. Megfordultam, hogy szembe találjam magam a megmentőmmel, vagy éppen elrablómmal, ám ahogy megláttam, hogy ki is az, nem igazán tudtam eldönteni, melyik helyre soroljam.

– Nevra – sóhajtottam fel végül, mert hát mégis csak az én oldalamon állt. – Úgy örülök, hogy látlak.

– Engem mindig öröm látni, cica – kacsintott egyet.

Erre csak megforgattam a szemeimet. Tipikus Nevra… De őszintén bevallom, a reggeli tette után nem is számítottam rá, hogy valaha ennyire örülni fogok annak, ha a közelemben van. Azonban ez azt is jelentette, hogy a többiek is valahol alattunk voltak, vagyis megtaláltak minket. Megmenekültünk. Legalábbis egy időre.

– Hol vannak a többiek? – suttogtam, mert közben kis „barátaink” a fa alatt kutakodtak, ugyanis nem látták, hogy hova lettem.

– Jó helyen, várják a megfelelő időpontot a támadásra – válaszolt halkan Nevra, és láttam, hogy idegesen pásztázza az alattunk gyülekezőket.

– Több Árnyék gárdás is van? – kérdeztem rá.

– Igen, de most csak én szolgálhatok a megmentésetekre, ha arra gondolsz – pillantott fel rám. – Szóval gyertek!

– Nem – feleltem határozottan. – Vidd Meryt.

– Tessék? – vonta fel a szemöldökét. – Nettie…

– Ne játszd a kemény legényt. Igen, erős vagy, azt bevallom, de kettőnket nem bírsz el, és úgy nagyobb az esélye a lebukásnak. Ráadásul eredetileg ti csak Meryt kerestétek, Ő fontosabb!

– Nem hagyhatlak egyedül – suttogta kissé idegesen. – Azt a feladatot kaptam, hogy mindkettőtöket vigyem el!

– El is viszel majd engem is, de előbb Meryt! Addig én itt maradok és nem lesz baj – adtam a karjaiba a kisfiút. – Bízz bennem! És akkor én is megpróbálok benned…

Láttam Nevrán, hogy vívódik, de egy végtelennek tűnő perc után bólintott, és a fákon haladva elindult. Figyeltem, ahogyan távoznak, és valahol megkönnyebbüléssel töltött el. Persze tudtam, hogy még nincs vége, és igyekeztem láthatatlan maradni, így hátrálni kezdtem, hogy a fatörzshöz tudjak lapulni. Sajnos azonban úgy léptem, hogy az ág alattam egy nagyot reccsent, ezzel felkeltve mindenki érdeklődését.

– Úgy van, Nettie, ügyes vagy… - nyögtem egyet.

Ezután igyekeztem az ágakon keresztül menekülni. Ugráltam, másztam, lendültem, igazi Tarzannak éreztem magam. Kár, hogy az említett karakter ezerszer ügyesebb nálam. Anno nem értettem, hogy miért akarta apám annyira, hogy megtanuljak fát mászni, illetve a testnevelés tanárom sem, hogy miért ragaszkodik annyira a kötélmászáshoz, valamint a gerenda gyakorlatokhoz, de így utólag, hálás vagyok mindkettejüknek. Ha nem tanítottak volna akaratom ellenére, akkor jóval nagyobb slamasztikában lettem volna.

Persze az alattam lévő „vademberek”, rögvest dobálni kezdtek felém mindenféléket, illetve igyekeztek utánam mászni. Elvégre, miért is menekülhettem volna könnyen? Az túl mesébe illő lett volna. Ekkor egy parittyás srácnak sikerült kilöknie az egyensúlyomból, mivel jól oldalba vágott egy kővel. Emiatt azonban sikeresen leestem a fáról, a jobb bokámat kificamítva. Hát körülbelül beszartam a hirtelen jött fájdalomtól, meg a felismeréstől is, hogy innen nincs menekvés. Már szinte hallottam a halál szonettjét, amikor is lépésekre lettem figyelmes. Néhány pillanat múlva, egy láb bukkant fel a látóteremben. Női láb, harminchetes méret, és a lila legrusnyább árnyalatában virító csizma… Azonnal tudtam, hogy ez csakis Miiko lehet.

– Sejtettem, hogy béna vagy, de álmaimban sem gondoltam volna, hogy képes vagy felülmúlni önmagad – szólalt meg egész nyugodtan. – Nem volt kielégítő az esti mese?

– Ne gúnyolódj már, hanem védj meg! – nyüszítettem ijedten, ahogy elkezdtek felénk rohanni.

Miiko ekkor a földnek csapta jogara alját, amiből kék lángok vettek minket körül és a hozzánk legközelebb lévő lényeket fel is gyújtották. Az üvöltés örökre a fejembe égett, ahogy a kép is. Az a fájdalmas ordítás, amit még legvadabb álmaimban sem képzeltem, hogy így hangzik… Sok filmet láttam már, amiben üvöltöztek a „haldoklók”, de egyik sem ért fel az igazival. Ahogy pedig az égett hús szaga megcsapta az orrom, a hányinger is elkapott. Ez nem álom volt, hanem valóság… És azok az „emberek” meghaltak.

– Támadás! – kiáltotta Miiko.

Pár pillanat múlva hangos üvöltéseket hallottam, és ahogy körülnéztem, már láttam is, ahogy a gárdák tagjai egymás után rohannak támadni. Bár még annyira nem ismertem senkit Keron, Nevrán, Valkyonon, Ezarelen és Miikon kívül, de az itt harcolók közül már láttam párat a folyosón, az udvaron, valamint az étkezdében. Szóval, ha nem is tudtam név szerint beazonosítani Őket, de legalább azt tudtam, hogy hozzánk tartoznak. Mondjuk nehéz is lett volna nem észrevenni, amikor mindenkinek a mellkasán ott díszelgett a gárdájának a címere. Mondjuk én special otthon hagytam…

Ámultan, magamról megfeledkezve figyeltem a harcot. Míg az Obszidián gárda tagjai puszta kézzel, vagy fegyverrel estek nekik, addig az Abszint gárda tagjai varázsitalokkal dobálták Őket. Valkyon csak úgy dobálta félre az Őt támadókat. Biztos voltam benne, hogy Ő egy robot. Lehetetlennek találtam, hogy ilyen lehetséges. Oké, másik világ, mágikus lények, de akkor is. Ennyire senki sem profi.

Az Abszint gárda robbanó fegyvereiben a kézigránátot véltem felfedezni. Úgy értem, külsőre is hasonlított. Egy lombikban volt valami folyadék, aminek a színe sötét volt és afölött volt valami drótra emlékeztető dolog. Amikor kihúzták, akkor el is dobták, majd ahogy földet ért, felrobbant. Egy otthoni háborúban éreztem magam, csak másabb formájúak voltak a fegyverek. De a hatás ugyanaz volt… Halottak mindenhol.

– Nettie, menj fedezékbe! – parancsolt rám Miiko.

Ezt mondani könnyű volt, csak hát nekem kiugrott a bokám a helyéről, már a járás gondolata is fájt, nem, ha még tényleg mennem is kellett. Ebben a percben bármit megadtam volna Nevráért, de persze nem jött olyan gyorsan. A városig vissza kellett vinnie Meryt, ami nem biztos, hogy olyan közel volt. Nem tudtam, hogy mennyire vonszoltak minket be, vagy hogy egyáltalán jó irányba kezdtem-e menekülni, de azt sejtettem, hogy nem a város szomszédjában voltunk. Azért reménykedtem, hogy Mery és Nevra jól vannak. Igen, aggódtam a vámpírért, mert ha Ő megsérül, akkor Mery is, nagy valószínűséggel.

Lassan tornáztam fel magam álló helyzetbe, és bicegni kezdtem el a csatamezőről, de ekkor egy erős ütést éreztem a hátamban, amitől előre buktam, és még a térdem is felszakítottam. Nem volt elég bajom, ismét engem támadtak meg. De őszintén, miért? Én nem nyúltam senkihez, miért engem akartak megölni? Ott voltak a gárda tagok, akik sorra verték le Őket, akkor mi volt az az indok, ami miatt minden áron engem akartak megölni? Megtudtam valamit, amiről nem tudtam, hogy megtudtam?

Ijedten fordultam meg, mögöttem pedig az ellenség egyik embere állt. Mondjuk nem lepődtem meg rajta, elvégre várható volt, hogy nem Valkyon vág hátba egy bottal, de akkor is. Ijesztő volt szembe találnom magam egy olyan férfival, aki meg akart gyilkolni. Igyekeztem felállni, hogy elszaladhassak, de ismét leütött, majd meg is rúgott. Ijedtemben mást nem láttam jobbnak, mint elgurulni. Ezután felültem, és rákjárásban igyekeztem elkúszni, de a hátam egy fával találkozott. Az én formám… Miért is menekülhettem volna normálisan? Az kevésbé lett volna sablonos. De az életem egy kibaszott sablonra épült. Hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy miért ez jutott eszembe a halál küszöbén.

Figyeltem, ahogy a többiek észreveszik, mi is történik, de nem tudtam felém jönni. Láttam a fölöttem álló szemében a gonoszságot, és hogy mindjárt leszúr… Remegtem és lehunytam a szemem. Inkább nem akartam látni a halálom. Apa, megyek már…, gondoltam magamban. Végül is, ha úgy vesszük szép életem volt… Vagy nem. Végül is, én mondtam, hogy inkább Mery éljen, én meg haljak meg, de úgy őszintén, ennyire komolyan nem gondoltam. Még élni akartam. Hogy juthatott eszembe magam felajánlani? Vagy miért féltem? Rendesen belefájdult a fejem ezekbe a furcsa érzésekbe. Míg Mery nálam volt, addig a testemmel védtem volna, de így… Így csak féltem. Nem akartam meghalni.

– Ginzon nagyúr parancsára! – kiáltott fel, majd készült lecsapni.

Vártam a fájdalmat, az érzést, hogy haldoklom, de nem jött. Sőt, minden hang abbamaradt. Az is megfordult a fejemben, hogy ilyen gyorsan meghaltam, de mivel továbbra is lélegeztem, és a bokám is fájt, ezt elvetettem. Végül amellett döntöttem, hogy kinyitom a szemem. Ha csak erre várt, akkor essünk túl rajta, ezen ne múljék.

Hirtelen, fel sem fogtam mi van. Egy árny állt előttem, átlátszó volt, ám mégis lehetett látni az alakját. Karcsú, női test volt, hosszú hajjal, és kisebb izmokkal. Egy szellem állt előttem, és védett a halálos csapástól. Mindenki álla leesett, talán jobban is, mint nekem – megnyugtató volt a gondolat, hogy Ők is képesek meglepődni. Senki sem mert megmozdulni, de legjobban az előttem álló fiú sápadt el. Ez az szellem, védj meg engem! Legalább egy szellem ki áll értem! Szeretnek a fentiek!

Ekkor a szellem fogta magát és izomból a fába vágta a fiút, amibe még a törzs is berepedt. A szám rohamos sebességgel indult meg az anyaföld felé, erre tényleg nem számítottam. Örültem, hogy engem véd, máskülönben már duplán halott lennék. Még egy másik férfi próbálkozott volna, de hasonlóan járt, Ő is fát döntött. A többi áruló már nem mert kötözködni, fogták magukat, és elrohantak. Torkomban dobogó szívvel néztem fel a nőre, aki továbbra is védelmezően állt fölöttem. Várjunk csak… Nem lehet, hogy ez, Ő?

– Éotile Filante? – kérdeztem rá remegve.

Erre a szellem rám nézett. El sem akartam hinni, hogy tényleg Ő állt fölöttem, és jól tudtam a nevét. Ekkor láttam, ahogy letérdel elém, amitől eléggé megijedtem. Nem tudtam, hogy azért, mert nem lett volna szabad megszólítanom, vagy más miatt. Ám ahogy az arcát néztem, láttam, ahogy mosolyog. Döbbenten néztem rá, mire megfogta a kezemet, és egy tőrt adott oda nekem. Meg akartam csípni magam, hogy felkeljek, mert egyre lehetetlenebb dolgok történtek. Megmentett egy szellem, aki Éotile Filante volt, akiről apám mesélt és a kezembe adott egy tőrt, amit úgy éreztem, hogy nem kellett volna. Mi a franc folyik itt?

– Ezt… Ezt miért? – értetlenkedtem.

Nem értettem az egészet, de ahogy körülnéztem, láttam, hogy a többiek sem. Ezután Étoile óvatosan álló helyzetbe húzott, egy gyengéd csókot adott homlokomra, majd egy nagy villanás után eltűnt. Nem értettem az egészet, összezavarodtam, és nem tudtam hova tenni a történteket. Mi a nyavalyáért kaptam én a tőrt? Miért védett meg? Miért nem ébredek már fel?!

– Ez meg mi volt? – hallottam Ezarel döbbent hangját.

Ez valahol megnyugtatott, mert így nem éreztem magam annyira hülyének. Ezután tekintetem a kezemben lévő tőrre szegeződött. Ősi fegyver, így csak az kaphatja meg, aki méltó rá…, csengtek apám szavai a fülemben. Úgy éreztem, ez valami félreértés lehet. Aztán elájultam.

XxXxXxXxXxXxXxXxX

Ültem a szobámban az ajtónak támaszkodva, kezemben a tőrt nézegetve. Miután visszatértünk, pontosabban engem Valkyon visszacipelt, azután Miikotól megkaptam a rendes letolást, hogy hogy lehetek annyira felelőtlen, emellett megszegtem, amit kért, és így tovább. Ha ez nem lett volna még elég, Kero is kiselőadást tartott, hogy mi téphetett volna szét odabenn és játszhatott volna a csontjaimmal. Gusztustalan egy unikornis… Felhozott egy közelmúltban történt esetet is, hogy még mindig ápolják a Leiftan névre hallgató férfit, aki az erdőben összetűzésbe keveredett egy „Black Dog”-gal, én azonban csak a fejem fogtam. Túl sok információ érkezett egyszerre. Oké, féltettek, de miért? Ennyire szükség volt egy csalira?

Mery hazakerült, megígérte, hogy nem szökik el többet, és még azt is megfogadta, hogy egyszer majd Ő is az egyik gárdában harcol. Emellett azt is nekem tudta be, hogy végül meglett Happy, és azt mondta nekem, hogy a legjobb barátja vagyok. Jól esett ezt hallani. Mármint, nem a gárdás dolgot, amiatt inkább féltettem. Az aznap látottak után nekem aztán senki se magyarázza be, hogy milyen jó egy gárda tagjának lenni, mert lecsapom az első kezembe eső tárggyal. Azt hiszem hatan haltak meg, ketten súlyosan megsérültek, a többiek pedig vagy teljesen rendbe visszajöttek, vagy kisebb sérülésekkel megúszták.

Étolie tettét továbbra sem értettem, de azon még jobban megdöbbentem, hogy úgy nézett ki, ahogy apám mesélte. Apám annyi mindent tudott Eldaryáról, valahogy kezdtem azt érezni, hogy valaha Ő is ide tartozott, csak nem tudtam, hogy is került a Földre és miért. Talán, ha anno nem jön el innen, akkor még ma is élne. A szemeim újra megteltek könnyekkel, ahogy eszembe jutott a jelenet, ahogy meghalt, mert láttam… Láttam és nem tehettem semmit. Langyos könnyek kezdtek lefolyni az arcomon, majd keservesen zokogni kezdtem. Nem érdekelt ki hallja, kiakartam végre sírni a bánatomat… Végre, ennyi év után…

~O*O~

Nettie ablaka mellett ült és gondolkodott. Gondolkodott, hogy ismét rátörjön-e, hogy kicsit piszkálja és kioktassa-e. Ajkát rágta. Kedvelte a lányt, tényleg szerette az ilyen nőket, és megakarta szerezni magának. Azonban valami megszólalt benne minden alkalommal. A lelkiismerete? Talán. Évek óta nem hallotta, nem értette, hogy miért akkor bukkant fel, amikor a lány is. Ez az ember nagyon sok mindent vonzott, ami már rég eltűnt. Ginzon mozgásba lendült, a maszkos is, az árulók szövetkeztek, egy Démonfarkas majdnem megölte az egyik ismerősét és még a lelkiismerete is visszatért.

Nevra a hajába túrt és kifújta a levegőt. Már fordult volna az ablakhoz, hogy bemenjen, de megtorpant. Tompa hangok szűrődtek ki… Sírás hangjai. Óvatosan benézett, és akkor látta meg, a földön zokogó lányt. Kényszert érzett, hogy bemenjen és hogy megvigasztalja, és hogy utána magával vigye, de… De nem tette. Valami furcsa hang azt súgta neki, hogy hagyja most magára a lányt. Ő pedig hallgatott rá.


A fekete hajú vámpír leugrott a tetőről és elsétált a dolgára. Majd máskor…

3 megjegyzés:

  1. Wow!!!!!
    Ma láttan meg felteted és örömömben sikitozva rohangáltam a házban persze mindenki hülyének nézet de nem ez a lenyeg hanem az nagyon király lett ez a rész :) *-* <3 Folytasd hamar ;) #folytiiit
    Puszil:
    Shofy :$

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bocs. A hogy-ok lemaradtak x (

      Törlés
    2. Köszönöm :D És semmi gond. Én is bocsánat, hogy miattam néztek őrültnek ^^" Örülök, hogy tetszett a rész, igyekszem minél hamarabb megírni a folytatást! :)
      Ölel, Tori

      Törlés