Mindent eldöntő teszt

„Mert az ezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik.” – kínai közmondás

A madarak csicsergésére ébredtem és arra, hogy a meleg napsugár simogatja az arcomat. Hozzá voltam szokva, minden reggel erre keltem. Ez sokkal megnyugtatóbb volt, mint az ébresztő visítására felriadni. Lassan ültem fel és dörzsöltem meg a szemeimet, majd szétnéztem. Csalódottan tapasztaltam, hogy az előző napi nem álom volt… tényleg Eldaryában ragadtam. Ismét rám tört a sírhatnék, de visszanyeltem a könnyeimet. Már kedvem nem volt bőgni, meg nem is maradt könnyem. Egész este, még álmomban is itattam az egereket, érthető, hogy belefáradtam. Bár fájt, mégis, bele kellett törődnöm, hogy nekem ez az új otthonom. Lassan felálltam, és az ablakomhoz léptem. Gyönyörű napsütéses reggelre sikerült kelnem. A madarak csicseregve röpködtek fel-alá, és ebben a pillanatban ismét úgy éreztem magam, mintha a saját szobámban lennék. Még elmosolyodnom is sikerült. Azonban ekkor megláttam, hogy milyen lényektől is származik a csicsergés, és kicsit elfintorodtam. Madárnak madár volt, de nem olyan, amilyenre én gondoltam. Négy szárnyuk volt, ráadásul fura színük. Hát, így lehet elrontani az összhatást pár másodperc alatt.

Ekkor kopogásra lettem figyelmes. Lassan megfordultam, Kero pedig ekkor nyitott be. Karjában összehajtott ruhák voltak, illetve tartott egy sarut is. Megszorítottam a szoknyám szélét. Nem elég, hogy az otthonomnak búcsút inthettem, még a ruhámtól is meg kell válnom… Az utolsó, ami az otthonomhoz köt…

– Ó, már felkeltél? – kérdezett rá az egyértelmű tényre. – Jó reggelt, Nettie.

– Jó reggelt – biccentettem miközben elléptem az ablaktól.

– Jól aludtál? – kérdezett rá kedvesen.

– Fogjuk rá – sóhajtottam fel.

– Tudom, új a hely, furcsa is, de hidd el, hamar megszokod! – bíztatott kedves mosollyal. – Nézd, hoztam neked ruhákat! Az itteni lányok nagyon imádják ezt a fajtát, szóval… Hát gondoltam, hogy talán neked is tetszene… És hát… Talán jobb kedved lenne tőle.

– Köszönöm – biccentettem.

– Ugyan, semmiség – igazította meg a szemüvegét. – De gondolom szeretnél lefürödni, meg átöltözni is… Szóval én most hagylak, aztán ha kész vagy, akkor visszajövök érted… Mondjuk olyan fél óra múlva? Jó? Vagy esetleg elég kevesebb? Vagy több? Vagy…

– Jó lesz, ha fél óra múlva jössz – vettem át a ruhát tőle.

– Rendben – mosolyodott el. – Akkor pontosan fél óra múlva itt leszek, és elviszlek reggelizni. De addig ne gyere ki, és ne kóborolj!

Csak biccentettem, mire a fiú elhagyta a szobát. Mégis, mit gondolt? Hova tudtam volna menni? És miért akartam volna? Csak sóhajtottam egyet. Oké, biztos nem akarta, hogy bajom essen, de akkor sem kellett volna ennyire óvnia. Igen, elakartam menni, de… De nem volt hova.

Lassan besétáltam a fürdőbe. A bejárati ajtótól jobbra volt, így legalább nem kellett átvágnom a folyosón. Odabent minden ugyanolyan volt, mint a szobában… Annyi különbséggel, hogy kőpadló volt. A kádhoz léptem, ami meglepően jó és tiszta állapotban volt. Meleg vizet engedtem, majd beletettem egy virágot, ami a kád szélén volt. Nem tudom, hogy miért jutott az eszembe, de mintha éreztem volna, hogy azért van ott. Nem telt bele egy percbe, a víz felhabosodott és méz illata lett. Egy pillanatra hátra hőköltem. Azért ez a dolog… Eléggé meglepett.

Miután kellően kicsodálkoztam magam, elzártam a vizet, ledobáltam a Földi ruháimat, majd belemásztam a vízbe. Forró volt, pont ahogy szerettem. Kicsit belefeküdtem, de ügyeltem rá, hogy a vállig érő hajam ne legyen vizes. Gondoltam, hogy Eldaryában nincs hajszárító, én meg nem akartam vizes hajjal flangálni. Még a végén amiatt pecsételtek volna meg…

Miután egy olyan jó húsz percet áztattam magam, rászántam magam a kimászásra. Na, igen… Nem lett volna jó, ha Kero rám töri az ajtót. Bár, nem néztem ki belőle, nem akartam kipróbálni. Szóval kiszálltam, a vizet leengedtem, és magam köré tekertem egy előre odakészített törölközőt. Ezután a poros, megrepedt tükör elé léptem, ahol nagyjából elfogadható frizurát hoztam össze. Nagyjából… A fésűt ugyanis nem nagyon mertem használni. Épphogy kilábaltam a tetűkből, nem akartam ismét a fejemen tudni Őket. Akkor is gúnyolódtak rajtam eleget, meg kerültek, azt kiabálva, hogy fertőző vagyok, és azt nagyon nehezen viseltem. Nem akartam átesni ezen egy idegen világban. Így is megfordult a fejemben, hogy kivetem magam az ablakon, nem, ha még a tetvekkel ugratnak. Szóval inkább kerültem a fésűt. Még ha csak a semmitől féltem is, akkor is jobb volt, mintha utólag szitkozódtam volna.

Ezután az ágyamhoz mentem, ugyanis a ruhát ottfelejtettem. Először a fehérneműt vettem magamra, majd elkezdtem a ruhát is. A felső egy egyszerű, rózsaszín, feszes topp volt, ami leginkább csak a mellem takarta el. Arra egy lilás mellényt húztam, amit az alján egy narancssárga gombbal kapcsoltam össze… Hát, a hasam így sem takarta semmi. Roppantmód kellemetlen volt, ugyanis szépen fogalmazva, eléggé teltkarcsúnak számítottam és ezt nem szívesen mutogattam. De hát, úgy látszott ez Őket nem izgatta. Ezután szoknyám hoztam fel, ami oldalt és hátul hosszú volt, míg elől csak a combom közepéig ért. Ráadásul ez sem takart a hasamból semmit. Egy kicsit elfintorodtam. Tényleg ezt szeretik az ottaniak? Nekem nem nyerte el a tetszésemet. Végül a sarut kapcsoltam fel, ami a térdemig ért. Ezüst színű volt, lábfején pedig egy rózsaszín kristály csillogott. Hát, az egész öltözetből talán a saru volt a legjobb.

Épphogy felcsatoltam a lábbelim, kopogtak. Kiegyenesedtem, és Kero pont akkor lépett be. Semmi kérdés, hogy bejöhet-e… Pedig ha két perccel hamarabb jön!

– Nagyon jól állnak ezek a ruhák neked – tapsolt meg vigyorogva.

– Köszönöm… - motyogtam és pukedliztem egy picit.

– Gyere! Menjünk reggelizni, rendben? – nyújtotta a kezét.

Nem feleltem, csak belekaroltam. Lassú léptekkel haladtunk végig a hosszú folyosón, majd kiértünk a nagy csarnokba. Igazából, csak ekkor néztem körül ott jobban. Sokkal nagyobb volt, mint amire emlékeztem. Bár lehet, hogy azért tűnt kisebbnek, mert futottam, és hamarabb végigértem. Így utólag már nem tudom. Mondjuk az is lehet, hogy csak az izgalom miatt tűnt baromi hosszúnak az út.

Amikor kiértünk a nagy csarnokba, akkor először az ajtó felé pillantottam. A kijárat, amin hiába megyek ki, nem visz haza… Annyira fájt nézni. Annyira fájt a tudat, hogy más, ha kilép rajta, akkor hazamegy… De én nem. Elfordítottam a fejem és inkább haladtam Keroval. Ez az egész… akkora szívás volt. Szidtam az átlagosságom. Biztos, hogy amiatt lettem szerencsétlen. Talán, ha akkor beiratkozom skót dudára…

Kero balra indult velem, majd egy nagy ajtón léptünk be. Ez egy éléskamrába vezetett, legalábbis erre hagyott következtetni a rengeteg étel. Ám nem álltunk meg ott, hanem ismételten balra fordultunk és egy újabb folyosóra értünk. Nagyjából öt lépés után, már hallottam a röhögcsélést, illetve láttam egy fényt a jobb oldal felől, amiből arra következtettem, hogy arra lesz az ebédlő. Nem tévedtem sokat, mert ahogy már csak pár lépés választott el, akkor megláttam a hosszú asztalt, és nekem ennyi is elég volt, ledermedtem.

– Jól vagy? – pillantott rám aggódva Kero.

– Igen, csak… Csak időt kérek – pillantottam rá.

– Rendben – biccentett és türelmesen várta, hogy összeszedjem magam.

Annyira ideges voltam, hisz odabent számomra ismeretlen emberek ültek, mert hiába tudtam a nevüket, annál többet még nem. Tudtam, hogy nem állhatok ott örökké, muszáj lesz bemennem. Ez lett az új otthonom, nem menekülhetek örökké előle. Be kellett illeszkednem, mint akkor, amikor új suliba mentem. Tudtam, hogy nem könnyű, de nem volt más választásom. Magam sem hittem, hogy én mondom ezeket… Ám muszáj volt beilleszkednem. Az nem segített, hogy a szobámban gubbasztottam, azzal csak még inkább megpecsételtem magam, amire nem vágytam. Igaz, nem akartam elfogadni a tényt, de hát… Más választásom nem igen volt.

– Mehetünk – bólintottam.

Kero elmosolyodott, és óvatosan indult meg. Nem sietett, nem vonszolt, olyan sebességgel ment, ami nekem megfelelt. Vigyázott rám. Ez a legjobb kifejezés arra, amit csinált. Hogy őszinte legyek, nem bántam, mert szükségem volt rá, hogy vigyázzon rám. Valaki… Legalább egy valaki…

A szívem hevesen vert, szinte olyan volt, mintha átütné a mellkasomat. Még a levegőt is nehéz volt vennem, annyira izgultam. Amint befordultunk, és láthatóak lettünk, a nevetgélés, és a beszélgetés is abbamaradt, emellett mindenki minket nézett. Kicsit jobban Kerohoz húzódtam, ott kerestem biztonságot, Ő pedig, hogy nyugtasson, finoman megszorította a kezem. Ezzel szerintem azt jelezte, hogy nem lesz semmi baj. Tudtam, amúgy, hogy ebből nem lesz bajom, de mégis… Féltem.

– Ejha, micsoda combjai vannak a hölgyeménynek! – füttyentett Nevra.

Ahogy a fekete hajú így felkiáltott, a ruhám oldalával azonnal próbáltam takarni a lábaim. Kero megforgatta a szemeit, de nem mondott semmit. Minden esetre, bátorítóan szorította a kezemet. Nem úgy, mint Valkyon, aki egy finomabb pofonnal „jutalmazta” Nevrát. Erre el kellett mosolyodnom. Legalább kiállt mellettem… Valamilyen szinten. A fekete a fejét simogatva, szúrósan figyelte az ezüst hajút, de ahogy közelebb értünk, ismét rám mosolygott. Nos, az enyém eddig tartott, inkább Kerora pillantottam.

– Hova szeretnél ülni, Nettie? – pillantott rám az egyszarvú. – Mellém, vagy Miiko mellé?

– Melléd! – vágtam rá egyből, gondolkodás nélkül.

Kellett ezen gondolkodni? Miiko a szemével megölt volna szíve szerint, inkább választottam a szelídebb ismerőst. S bár, nem ültem volna közvetlen Miiko mellé, mert a rókafülű az asztalfőn ült, de így még jobban szembetűnt a gyilkos tekintet. Azon gondolkodtam, hogy miért nem ülhetek máshova… Annyi asztal volt még, voltak üresek, voltak olyanok, ahol mások ültek, miért annál az asztalnál kellett szenvednem?

Egyébként meg kell jegyeznem, az, hogy Keroshane mellé ültem, az azt is jelentette, hogy a másik oldalamon Ezarel ült. Bár én nem akartam beszélgetésbe elegyedni, elvégre kultur ember az asztalnál nem beszél, ez szinte lehetetlen volt. Ezt pedig a baloldalamon vigyorgó kék hajúnak „köszönhettem”.

– Hmm… Tényleg szépek a combjaid – pillantott be az asztal alá.

Erre csak ismét ráhúztam a ruhámat a lábamra, hogy véletlenül se csodálhassa. Próbáltam másfelé figyelni, de egyszerűen nem tudtam. Inkább az egyelőre üres tálammal néztem farkasszemet. Kellemetlenül éreztem magam… Az meg külön rosszul esett, hogy senki sem kelt a védelmemre. Maximum szúrós pillantásokat kapott elf „barátom”, de ennyivel le volt tudva.

– Nem is olyan rossz itt, mi? – bökött oldalba Ezarel.

– Tessék? – pillantottam fel rá, szinte suttogva.

– Jó hely Eldarya, nem? – vigyorgott továbbra is szélesen.

– Igen, az – mosolyodtam el erőltetetten, de annyira fájt, hogy mindössze pár pillanatig bírtam.

– Na, beszélj egy kicsit többet, Anette! Alig hallottam még a hangod – bökdöste a vállamat.

Miért nem segít senki?

– Nettie… - javítottam ki.

– Ugyanaz – intett le a fiú. – Na, mesélj egy kicsit, hogy érzed magad?

– Jól… - morogtam az orrom alatt.

– Kicsit bővebben? – nézett engem továbbra is.

– Jól érzem magam… - válaszoltam halkan, de ingerülten.

– Ezarel, hagyd már! – utasította Miiko. – Nem látod, hogy nem akar beszélgetni?

Az előző napi után, a legmeglepőbb az volt, hogy Miiko mentett meg. Talán azért, mert idegesítette a helyzet? Vagy megsajnált? Nem tudom… De megmentett. Egy kicsit emiatt nőtt a szememben. Ahogy pedig Ezarel leállt, én is fellélegeztem picit. Béke volt, legalább egy picit.

– Végre! Éhen halok – kiáltott fel Nevra.

Oldalra pillantottam, és megláttam egy számomra ismeretlen férfit. Kecskeszarva és lába volt, viszont a felsőteste emberi volt. Nagyon nehéz volt nem eltátani a számat. Mondjuk őszintén… Min lepődtem meg? Rókafülű, elf, egyszarvú… Mégis képes voltam meglepődni.

A férfi mindenkinek egy cipót adott, illetve megkérdezte, hogy vajat, vagy lekvárt kérünk. Nos, én a vaj mellett döntöttem, valahogy hiányoztak a tejtermékek. Legnagyobb meglepetésemre, ahogy elkezdődött az étkezés, mindenki elcsöndesedett. Azt hittem tovább folytatódik a röhögcsélés, illetve a bolondozás, de nem így történt. Persze, nem kérdeztem rá, elvégre én mindig is azt a példát követtem, hogy az asztalnál, illetve evés közben nem beszélünk. Csöndesen lakmároztam, és végül én hagytam abba legutoljára az étkezést. Kicsit furcsálltam, hogy mindenki csak egy kis cipót evett, na meg lekvárt vagy vajat. Mindenki olyan hatalmas volt hozzám képest, mégis alig evett, ezt pedig nem tudtam hova tenni.

– Mehetünk? – kérdezte Kero.

Meglepődtem. Semmi elköszönés, semmi asztalleszedés, hanem ahogy én is abbahagytam az evést, mindenki felállt és elhagyta a terepet. Kicsit bólintottam Keronak, majd megfogtam a kezét és visszafelé indultunk. Keroshane oldalán bátran lépdeltem a hosszú folyosókon, sőt, gyorsabban is, mint odafelé, mert minél előbb vissza akartam menni a szobámba. Másra sem vágytam, csak egy kis magányra. A szobám, ahol csak én lehetek… Amikor visszaértünk, akkor hangosan kifújtam a levegőt. Rendesen megkönnyebbültem. Kero persze hangosan felröhögött, mire szúrósan néztem rá.

– Nem volt ez olyan borzalmas, Nettie – mosolygott rám.

– Szerinted… - ültem le az ágyamra, a lábaim figyelve.

– Sajnálom, hogy Nevra és Ezarel ilyenek, de… De nekik ilyen a személyiségük. Viszont, ha megszokod Őket, akkor… Akkor nagyon lehet Őket kedvelni – próbált a két fiú védelmére kelni, de leintettem.

– Megszoksz, vagy megszöksz fajták… Tudom, nem újdonságok – sóhajtottam. – Sok ilyen van a Földön is…

– Rendes fiúk, csak van egy személyiségük – magyarázta kedvesen.

– Gondolom, csak… Csak ijesztőek – dörzsöltem meg a vállam.

– Jaj, Nettie… - sóhajtott Kero, majd elém térdelt. – Szóljak nekik?

– Nem kell – pillantottam rá. – Csak adjatok időt.

– Értem – biccentett egy kicsit. – Hozhatom a tesztet?

– Milyen tesztet? – pillantottam rá.

– A teszt, hogy melyik gárdába kerülsz – magyarázta.

– De azt sem tudom, hogy milyenek vannak… - motyogtam.

– Majd behozom a tesztet, és elmagyarázom. Rendben?

Csak egy kicsit bólintottam. Nem tudtam, hogy akarok-e gárda tag lenni… Miért akarták ezt? Miért nem lakhattam én is a városban? Miért kellett ez? Egyszerűen csak nem értettem a szándékaikat. Ennyire csalinak akartak? Minden esetre, nem tudtam mit tenni ellene. Abban a helyzetben, nekem kellett sodródni az árral. Alkalmazkodnom kellett hozzájuk, hisz én voltam a behatoló. Behatoló…

Az ajtó nyitására eszméltem. Azt hittem, hogy Kero végzett nagyon gyorsan, ám nem így volt. Szobámban ugyanis Nevra állt. Ijedtemben álló helyzetbe ugrottam és nyeltem egyet. Éreztem, hogy ez bizony nem lesz jó.

– Nem valami kicsípett szoba – állapította meg. – Nem akarsz átjönni az enyémbe? Sokkal jobb.

– N… Nem… - dadogtam.

– Na, ne légy ilyen, Nettie… - lépett egyre közelebb hozzám. – Próbálj nyitni felénk!

– Én… Én próbálok, csak adjatok időt! – nyöszörögve hátráltam.

– Mondjuk, nem tudom, hogy mit panaszkodom… Végtére is, szeretem az olyan lányokat, akik kéretik magukat – nyalta meg a szája szélét.

– Kérlek… Hagyj… - könyörögtem.

Nem akartam, hogy a szobámban legyen. Nem akartam, hogy a közelemben legyen. Nem akartam Őt! Féltem tőle, féltem, hogy olyat tesz velem, amit nem akarok. Nem értettem a szándékait. Egyszer bókolt, egyszer megakart enni… Nem tudtam, hogy mit higgyek róla.

– Most miért molesztálod, Nevra?

Először azt hittem, hogy Kero visszatért, de csalódnom kellett. Ezarel állt az ajtómban egy igencsak meglepett arckifejezéssel. Arcomra egy fájdalmas grimasz ült. Már csak Valkyon hiányzott, meg Miiko és akár egy kisebb házibulit is csaphattam volna. Csakhogy én nem ezt akartam… Hanem magányt.

– Nem molesztálom, csak beszélgetek vele – fordult meg Nevra.

– Hát, az alapján, ahogy itt remeg, és mindjárt összepisili magát, nem igen tűnsz valami jó társaságnak. Kijöttél a formádból, le kell váltani – lépett mellénk az elf.

– Maradj magadnak, nem jöttem ki a formámból, csak nehezen adja meg magát. De megfogja – vigyorgott pajzánul.

– Eldarya dicsértess, remélem te okosabb vagy, mint a legtöbb lány – pillantott rám Ezarel.

– Amúgy mit keresel itt? – tette keresztbe a kezeit a fekete hajú.

– Kérdezhetném ugyanezt tőled – húzott elő pár papírt a zsebéből.

– Ez igaz, de te nem kérdezted, mert nem volt eszedben. Egyébként mik azok? – szűkítette össze a szemeit.

– A válaszok, hogy melyik kérdés alapján hova megy – fordult felém a kék hajú. – Csakhogy véletlenül se az én gárdámba keveredjen. Ott maximum takarítónőnek való, bár… Nem, annak sem. Tanulmányozd át.

– Ácsi! – kapta ki Ezarel kezéből a papírokat Nevra. – Ilyet nem játszunk. Tudod mit mondana Kero? Azt, hogy nem szép dolog a manipulálás.

– Én azért megpróbáltam – vont vállat a kék hajú, majd rám nézett. – Nem lesz probléma, ha hozzám kerülsz, akkor tudnod kell mindent Eldarya növényeiről, a különböző bájitalok összetevőiről, az állatok ételeiről, és a mérgek tulajdonságairól. Remélem megy neked – paskolta meg a fejem, majd tovább állt.

– Mi van? – nyüszítettem fel kétségbeesetten.

– Ne aggódj, kapsz egy hónapot, hogy bemagold – nevetett Nevra, majd megborzolta a hajam. – És ne feledd, csakis az Árnyék gárda!

Nem is érzékeltem, hogy újra egyedül maradtam a szobában. Azt sem tudtam, hogy hova csatlakozhatok, de a két ütődött már osztotta nekem az észt. Annyi mindent kellett megtanulnom… Az egyik helyre. De mi van a másik kettővel? Mégis mit vártak tőlem?

– Elnézést, ez tovább tartott, mint hittem – lépett be Kero.

– Ó… Semmi baj – feleltem halkan és leültem az ágyra.

– Minden rendben? – nézett rám aggódva.

– Azt hiszem, hogy igen – bólogattam.

– Rendben. Most elmagyarázom neked a gárdák funkcióját, utána pedig áttérünk a tesztre. Jó lesz így?

– Igen – bólogattam.

– Rendben. Szóval, Eldaryának három nagy régiója van: Vosa, Zila és Eel. A régiók fővárosainak nincs külön neve, mi az Eel régió, Eel városában tartózkodunk. A tanácskozásokon sokkal könnyebb, ha csak annyit jegyeznek meg, hogy Zila, vagy Vosa, mert akkor már tudják, hogy melyik helyről van szó. Viszont mi vagyunk a fő fő, mi voltunk az első város. Eddig érted? – mutatott közben egy térképet.

– Igen, három régió és ugyanolyan nevű főváros – bólogattam és figyeltem a térképet.

Sárgával volt az Eel tartomány, kékkel Zila és pirossal Vosa. A leghatalmasabb az volt, ahol én tartózkodtam, ugyanis rengeteg szigetet foglalt magába, nem beszélve az erdőkről és hegységekről. Nagyjából akkora volt, mint Észak-Amerika. Persze, saccra, kiszámolni nem tudtam.

– Minden régiónak vannak gárdái. Zilának az Aphophis, Vosának Igirre, nekünk pedig Ninarth. Ezek az összes gárda összefoglaló nevei – magyarázta.

– És ezek jelentenek is valamit? – pillantottam fel rá.

– Nem, csak jól hangzanak – vont vállat, majd kinyitott egy újabb könyvet. – Nálunk négy nagyrészre bomlanak a gárdák. Persze, ez minden régióban máshogy van, de neked azokat nem kell tudni, elvégre itt vagy velünk. Visszatérve, a gárdákat fogd fel úgy, mint egy nagy rendőrség. Bármi probléma van, nekem, vagy egy másik hozzám hasonló munkakörűnek kell jelenteni, mi pedig besoroljuk a megfelelő helyre, odaadjuk Miikonak, Ő pedig kiosztja. Vannak az olyan egyszerű szintű küldetések, amik nem gárdafüggőek. Viszont vannak olyanok, amik igen. Szóval, fenntartjuk a békét és megoldjuk a problémákat.

– Ez elég komplikáltnak hangzik – húztam el a számat.

– Annyira nem az, ha már benne vagy egyben – kuncogott fel, majd megigazította a szemüvegét. – A gárdáknak, mint már említettem, négy fő része van, de minket csak három érdekel. Az első lehetőség, ahova bekerülhetsz, az az Árnyék gárda. Ebben a gárdában az elsődleges feladat az információgyűjtés, de ott van a behatolás is, na meg a kémkedés, vagy épp a lopás. Ennek a gárdának a vezetője Nevra…

– Nem akarom! – ugrottam fel. – Húzd ki, oda nem megyek!

– Ez… Ez nem épp így működik – dörzsölte meg a tarkóját Kero. – A tesztben adott válaszaid alapján kerülsz be a gárdába…

Nyöszörögve ültem vissza. Nem akartam Nevrához menni. Így is láttam eleget, nem kértem belőle többet. Kero bátorítóan simogatta a hátam, de én inkább intettem, hogy folytassa a felsorolást… Lehet rosszabb?

– A másik lehetőség az Abszint gárda. Ide… - kezdte volna, de félbe szakítottam.

– Hadd találjam ki: tudnom kell mindent Eldarya növényeiről, a különböző bájitalok összetevőiről, az állatok ételeiről, és a mérgek tulajdonságairól? – pillantottam fel. – És kapok egy hónapot, hogy ezeket bemagoljam.

– Hát ezt meg ki mondta neked? – kerekedett el Kero szeme.

– A felsorolást Ezarel, a magolást Nevra.

– Hihetetlenek… Ez nem így van! Igaz, tudni kell pár dolgot, de ezeket mind, csak akkor, ha vezetőnek készülsz – bólogatott helyeslően. – Egyébként meg lehetsz gyógynövényekkel dolgozó, vagy gyógyszer előállító, esetleg robbanószert is készíthetsz.

– Ezarel vezeti, igazam van? – pillantottam a fiúra.

– Háát… Igen – bólintott.

– Egyik lehetőség jobb, mint a másik… - nyögtem. – Mi a harmadik?

– A harmadik az Obszidián gárda. Itt a harcosaink vannak, akik közvetlen részt vesznek minden harcban. Fegyverekre képeznek, vagy közelharcra, vagy távolsági harcra, meg hát ilyenek – bólogatott Kero.

– Hát eddig talán ez a legnormálisabb és a legismerősebb számomra. Ki vezeti? – nézegettem a könyvben a címerét közben. Valahol mintha már láttam volna…

– Valkyon – tolta fel a szemüvegét az orrnyergén.

– Gondolhattam volna. Elvégre, amilyen kigyúrt állat… - a szám elé kaptam a kezem. – Ne mondd el neki!

Azonban ahelyett, hogy leszidott volna, vagy megjegyzést fűzött volna hozzá, Kero felkacagott. Olyan furcsa volt, de mintha a nevetése ragályos lett volna, mert én is felkuncogtam. Annyira nem mondtam vicceset, de… De mégis nevettünk. Észre sem vettem, hogy Keroval milyen más lenni, mint a többiekkel… Pedig tényleg más volt. Biztonságban éreztem magam a környezetében, és ami ennél is fontosabb: jól. Jól éreztem magam, amikor ott volt, és amikor foglalkozott velem. Még huszonnégy órája sem voltam ott, de mégis úgy éreztem, hogy Ő egy jó „ember”.

– Jaj, sok jelzőt hallottam már Valkyonra, de ezt még nem – törölgette meg a szemét Kero. – De ne aggódj, nem mondom el.

– Köszi – mosolyodtam el. – Jövök neked egyel.

– Kettővel – húzott elő közben egy papírt.

– Mi? Miért? – döbbentem le.

– Mert megvédtelek Miikotól – bólogatott, de ahogy meglátta a kétségbeesett arcom, megint felnevetett. – Csak ugratlak, nem kell semmivel sem jönnöd nekem.

– Végül is, igazad van – vettem el tőle a lapot. – Ez a teszt?

– Igen – bólogatott. Kérdezz bátran, ha valamit nem értesz.

Nem feleltem, hanem neki is láttam. Az első kérdésen meglepődtem, mert a kedvenc napszakom után érdeklődött. Nem ilyenre számítottam, de bekarikáztam a rám igaz választ. Mindenhol három lehetőség volt, gondoltam a végén összeszámolják a pontjaim és akkor kiderül, hogy hova megyek. Elég tini magazinos megoldás, de biztos volt valami pszichológiai alapja.

– Őőő… Kero? – pillantottam fel. – Mi az a fűszeres dinnye?

– Ó… Hogy magyarázzam – gondolkodott. – Az Alvás erdeje kérdés, ugye? Na, az egy elég ismert hely itt, Eldaryában. Ide azok az emberek mennek, akik álmatlansággal küzdenek, azonban elég sok veszélyes növény és élőlény van ott… A fűszeres dinnye egy olyan dolog, amit ezek nem bírnak, így elkerülik. Vannak akik meg is eszik, de azt nem ajánlom. Förtelmes íze van… - fintorgott.

Kero reakciója nem hozta meg a kedvem ahhoz, hogy egy ilyen akármit válasszak, szóval inkább a „bátorság és kés” lehetőséget karikáztam… Végül is, az nem árt sosem. Nem? A következő kérdésen megint csak fennakadt a szemem. Nem lehet, hogy…

– De, Kero… Alexandria könyvtára már megsemmisült. Hogy mehetnék oda szabadidőmben? – értetlenkedtem.

– Izé, Eldaryának is van egy… I… Igen, vagy egy! – bólogatott kétségbeesetten.

Meglepődtem a reakcióján és inkább karikáztam tovább. Ismét találkoztam egy érdekes kifejezéssel, mégpedig a „Black Dog” kifejezéssel, na meg hogy mit csinálnék vele… Hát, rengeteg fekete kutyával találkoztam életem során, és egy sem okozott nekem komolyabb gondot. Bár sejtettem, hogy az itteni nem egy normális kutya lehet, ha megint felajánlja a „bátorság és kés” opciót.

Lassan, de biztosan haladtam az idióta kérdések között. Vagyis, nem idióta, de én nem értettem. Számomra olyan volt, mintha kínai keresztrejtvényt fejtenék. Milyen tündérrel dolgoznék együtt, meg mi tartalmaz maanát… Azt sem tudtam, hogy mi az a maana. Viszont nem zargattam Kerot, aki közben egy másik papírra jegyzetelt. Bár biztos nem bánta volna, de nem mertem. Én a beszari…

– Mi van? – kiáltottam fel hangosan. – Kero, ez a kérdés hibás!

– Nem, az helyes – bólogatott a fiú.

– De hát háromszor van felsorolva Miiko, mint lehetőség, hogy kinek engedelmeskedem…

– Mert Miiko szava szent és sérthetetlen, az Ő szava felülírja a gárdavezér szavát is – magyarázta a fiú.

– Jaj nekem… - nyögtem és bekarikáztam az egyik Miikot.

Végül az utolsó kérdés az volt, hogy melyik gárdához szeretnék csatlakozni. Ekkor a legősibb módszerhez fordultam, amit ismertem: ecc-pecc-kimehetsz. Nyögtem egyet a végeredménynél, de hát na… Egyiknek sem örültem volna. Szóval bekarikáztam az Abszint gárdát. Ezután visszaadtam Keronak a tesztet.

– Köszönöm, még ebéd előtt meglesz az eredmény – kacsintott rám a fiú.

– Umm… Kérdezhetek valamit? – rágtam az ajkam.

– Nem fogom kihúzni az Árnyék gárdát a kedvedért – jelentette ki.

– Nem, nem az – védekeztem, majd sóhajtottam. – Reggelinél… Mindenki olyan keveset evett. Miért?

– Az az igazság, hogy nincs elég élelmünk – hagyta abba a cuccai pakolását. – Háborúban állunk, ami miatt kevés embert tudunk bevetni étel szerzésre, viszont a város népessége nő, ahogy menekülnek. Próbálunk spórolni, csak hát nehéz…

– Sajnálom… - motyogtam.

– Mit? – nézett rám meglepetten a fiú.

– Ha én nem vagyok, akkor egy emberrel több étel – motyogtam.

– Ha ez megnyugtat, általában csapatostul érkeznek – folytatta a pakolást. – Nálad könnyebb volt a dolog, te már ma ehettél velünk. Nem szeretjük, ha valaki csak úgy hirtelen beállít egy nagy csapattal, mert nem tudunk felkészülni – állt fel, majd lepillantott rám. – Nos, én most kijavítom a tesztedet. Egy óra múlva várlak a Kristályteremben.

– Rendben – bólintottam.

Amikor Kero elhagyta a szobám, akkor belefejeltem a párnámba és elsikítottam magam. A tudat, hogy bekerülök egy gárdába és onnantól no name emberekért fel kell áldoznom magam, pedig nem is vagyok odavaló… Hahó, én is védelemre szorulok, velem miért nem foglalkozik senki? Akarom én ezt?

XxXxXxXxXxXxXxXxX

A terem közepén álltam, és a szívem ismét a torkomban dobogott. Körülöttem ott voltak a többiek, akik mind engem néztek. Gyűlöltem! Sosem bírtam, ha minden szempár rám szegeződött, akkor pedig pont ez történt. Ráadásul, én magam is izgultam, hisz mégiscsak a jövőmre vártam. Kero már bent állt előttem, és egy könyvet olvasott. Oldalára egy kis erszény volt kötve, abban volt a jelvényem, amin a gárdám címere volt. Hogy eltereljem a figyelmem, oldalra pillantottam. A hatalmas kristályt kezdtem nézni, ami a terem közepén díszelgett. Kék és lila színe volt, és körülbelül akkora lehetett, mint két zsiráf egymásra állva. Igen, én odaképzeltem a zsiráfokat, addig is elfoglaltam magam. Végül is, jobb volt mint állni, mint egy zsák krumpli.

– Elkezded még ma? – kiáltott fel Nevra.

– P… Persze – dadogott idegesen Kero, majd előhúzott egy lapot. – Izé… Szóval… Összeszámoltam a pontjaid, és két pont kivételével, minden válaszod egy helyre szólt – igazította meg a szemüvegét.

– Az igen, jól puskázott! – kiáltott fel Ezarel.

– Csend! – intette le Miiko.

– Gratulálok, Nettie! Te mától… - kezdte Kero, mire megfeszültem.

A jövőm… A feladataim… A vezetőm… Pár pillanat választott el attól, hogy megtudjam. De őszintén… Miért tűnik ilyenkor olyan hosszasnak az idő? A szívem kihagyott, a levegő a tüdőmben rekedt, de csak nem akartak jönni a szavak… Pedig mintha csak pár másodperc telt volna el…

De aztán kimondta.

~O*O~

A köpeny lebbent, az ágak törtek, emberünk pedig egy fára érkezett. Lihegett, már legalább negyed órája futott üldözője elől. Nem várta meg, hogy beérje, magasabbra mászott. A kisebb gallyak recsegve, ropogva törtek le, hisz mégsem egy kilencvenkilós, kigyúrt ember megtartására nőttek ki. Mikor a férfi már biztonságosnak érezte a magasságot, akkor szétnézett. Eel városa szinte a szomszédja volt az erdőnek, mégis, ez a dög ennyire kimerészkedett a barlangjából. Nem értette, hogy miért. Nem értette, hogy mi indoka van. Kétszáz éve, hogy utoljára látták, ám akkor is az erdő mélyén. Akkor mégis, miért jött ki onnan?

Fejét a másik irányba fordította. A fák még gyönyörűek voltak, még nem érte el Őket a háború. Ez jót jelentett. Füstöt sem látott, vagyis tűz sem okozhatta a lény menekülését. Semmi jel nem utalt arra, hogy valaki, vagy valami megzavarta volna a démoni lényt. Persze, jól tudta, hogy a látszat csalhat. A nagyapja mindig ezt mondta neki, mindig is ez alapján élt. Amiatt is sikerült beküzdenie magát a Fény gárdába, mint Miiko jobb keze.

Izzadt hajába túrt, és igyekezett megnyugtatni a légzését. Kezdett kijönni a gyakorlatból. Rég volt már, hogy terepen volt küldetésen, meg is látszott rajta. Öregedett. Azonban ezt még magának sem akarta bevallani. Imádott kint lenni és a régiók között ingázni. Imádott világot látni. Ez volt az élete. Bár már elég sokszor majdnem otthagyta a fogát…

Hirtelen a fák dőlni kezdtek, majd előbukkant a teremtmény. Három méter magas volt, egy kifejlett hím egyed. A férfi még a levegőjét is visszatartotta, mert tudta, ha a lény megtalálja, akkor neki annyi. Utálta a Démonfarkasokat. Annak idején Black Dog-nak tanulta, és veszélyes, de távolságtartó lénynek. Ekkor azonban beleröhögött volna a tanára arcába… Ezek nem kutyák, hanem farkasok… És ha egyszer feldühíted Őket, akkor meghalsz. Sokat látott már, jobban beleillett a tanári karba, mint az a pár idióta.

Ahogy lepillantott a lényre, kedve támadt felpofozni magát. Hát majdnem kiszúrta a szemét és mégsem vette észre. Pedig tényleg az orra előtt volt a megoldás… A megoldás, hogy mi miatt jött elő ez a lény… A hatalmas nyakörv mindent elárult. Nem vad farkas volt, hanem „kis kedvenc”. Azt is tudta, hogy miért volt ott... Parancsot teljesített. Szinte biztos volt benne, hogy ki küldte a lényt, csak azt nem értette, hogy miért. Mit akart a várossal? Ráadásul egy nappal korábban látta, a szintén város felé igyekvő maszkos férfit... Őt... Mégis mi történt amíg Ő máshol volt? Miért ment mindenki Eel felé? Miért volt veszélyben az otthona?

A lény tovább folytatta az útját, egyenesen a város felé. A férfi pedig elővette kését. Nem engedhette. Kíváncsi volt, de nem így akarta megtudni, hogy mit akar a lény. Nagy lendületet vett, majd elrugaszkodott, és a démon felé kezdett zuhanni. Tudatában volt azzal, hogy lehet a halálába ugrik, de nem érdekelte. Meg kellett védenie a várost… Meg kellett védenie a világát.