„Ha
nem keresed a kalandot, a kaland magától megtalál.”
– Simun Vrocsek
Már az ősz vette át az uralkodó évszak szerepét, ezzel sárgába és barnába borítva a fákat és bokrokat. Vele jött a kellemesen hideg őszi szél is, mely a gyengébb leveleket magával sodorva haladt tovább. S bár az idő hűvös volt, én mégis lenge ruhában róttam az erdőt. Sosem voltam
fázós, nem jelentett gondot akkor sem, egy rövidebb, ujjatlan ruhában és
tornacipőmben útra kelnem. Igazából, azért is jártam így, hogy hátha lesz
szerencsém, és megfázok, vagy legalább egy kisebb tüdőgyulladást kapok. Tudom,
nem jó dolog a betegséggel viccelődni, de tényleg, akkor az egyetlen vágyam az
volt, hogy másnap otthon nyomhassam az ágyat. Tizenegyedikes voltam a Lycée
Saint-Louis de Gonzagueban, és igen megviselt a hajtás, ráadásul mellette a
részmunka. Tizenhét évesen konkrétan mást sem csináltam, csak dolgoztam és
tanultam. Nem egy tinédzser álom, de erre voltam kényszerülve édesanyám csekély
fizetése miatt. Akik tudták, hogy mi a helyzet velem, mind csak azt mondták,
hogy egy madár vagyok, aki még mindig száll. Sokáig nem értettem, végül betudtam
annak, hogy ezt arra fel mondják, hogy még nem adtam fel. Sokan a helyemben
pedig ezt tették volna. Hogy honnan tudom? Ismerem annyira a helyzetem, hogy
ezt kikövetkeztessem.
Aznap
el sem akartam hinni, hogy hamarabb vége a tanításnak, és még a munkába sem
kell bemennem. A boldogságot, amit akkor éreztem, nem lehet szavakkal körül
írni. Pihenésképp pedig egy rövid sétát választottam az erdőben. Mindig is szerettem ott
lenni, hallgatni a madarak csicsergését, a méhek zümmögését, a szellőt, amint
utat tör magának a lombok között. Szerettem látni a dolgokat, hogy egy kis
makkból, hogy lesz fa, hogy a hangyák milyen szorgalmasan dolgoznak. Szerettem
felfedezni, meglátni azokat, amiket más nem. Nekem az erdő volt a második
otthonom…
Mikor
kicsi voltam, apámmal gyakran kijártunk, csak úgy sétálni. Neki hála láttam az
első őzgidát és rókát az életemben. Mindig kézen fogva sétáltunk ki a forrásig,
ahol megtöltöttük kulacsainkat, hallgattuk egy kicsit az erdő „zenéjét”, aztán
hazamentünk. Emlékszem, az egyik fát mi ültettük, amikor még négy éves voltam.
Kötöttünk rá egy piros kendőt, amire ráírtuk, hogy „Nettie fája”, és
akárhányszor kimentünk, mindig meglátogattuk. Az erdő nagyon közel hozott
minket apámmal, ezért is volt hatalmas tragédia számomra, amikor kilenc éves
koromban egy tragikus baleset miatt elvesztettem. Borzalmas volt a tudat, hogy
nincs velem többé ott, és nem vigyáz rám. Sokáig, az erdőbe sem tudtam kijönni,
mert nélküle nem volt ugyanaz, és csak még jobban hiányzott. Ám idővel
ráeszméltem, ha kijárok, olyan mintha még mindig velem lenne, így amikor csak
tehettem, túrázni mentem. Ugyanazokat az útvonalakat jártam be, mint annak
idején vele.
Ám
aznap más volt. Azon a bizonyos napon ugyanis meggondoltam magam, és egy
teljesen másik irányt választottam. A forrás előtt ugyanis volt egy
kereszteződés, ha pedig ott jobbra mentem, a frissítő víznél, ha viszont
egyenesen, egy gyönyörű réten lyukadtam ki. Balra azonban még sosem jártam.
Apukám mindig azt mondta, ha elég idős leszek, majd elvisz arra, mert valami
gyönyörű dologban lesz részem, de erre sosem került sor. Ám aznap, én minden
bátorságom összeszedtem, és egy kulacs forrásvízzel, elindultam a baloldali
ösvényen. A tájon semmi változást nem láttam, a fák, a bokrok, a madarak
csicsergése ugyanolyan volt. Én azonban tudtam, ha apám valami gyönyörűt akart
mutatni, akkor valami különlegesnek kellett arrafelé lennie. Lassan haladtam
előre, mert egyelőre szerettem volna gyönyörködni a tájban. Szerettem az őszt,
ilyenkor minden olyan színes volt.
Ahogy
így nézelődtem, hirtelen eltűnt alólam a kitaposott ösvény, és egy bokáig érő
füves területre értem. Kíváncsian tekintettem körbe, hogy mi lehet ott, de
semmi különöset nem láttam. Én azonban biztos voltam benne, ha apám talált ott
valami különlegeset, akkor annak még ott kell lennie. Megindultam egyenesen és
pár lépés múlva, na meg persze, pár fán átverekedve magam, megláttam valamit,
amit még sosem. Gyönyörű, csillogó gombák voltak egymás mellett, egy nagy kört
alkotva. Azelőtt ilyet még sosem láttam, pedig már sokszor voltam gombázni.
Lassan közelítettem, majd előkaptam a vázlatfüzetem a táskámból és elkezdtem
lerajzolni, amit láttam. Már egész kicsi korom óta rajzolgattam az érdekesebb dolgokat, mert apám mindig azt mondta, ha lerajzolom, jobban megmarad, mintha egy
ócska fényképezővel örökítem meg. Szóval, én így is tettem. Mikor már nagyjából
kész voltam, akkor úgy éreztem, muszáj beállnom a közepébe. Sajnos nem tudtam
ellenállni a késztetésnek, és egyszerűen beléptem.
Onnan is jobban megvizsgáltam a gombákat, ekkor azonban fehér gömbök kezdtek
körülöttem repkedni. Először azt hittem, hogy szentjánosbogarak, de ahogy
jobban megnéztem, rá kellett jönnöm, hogy nem. Nagyobbak voltak, kerekek és még csak hangjuk sem volt. Megijedtem, elvégre ismeretlen
gömbök lebegtek körülöttem, és megpróbáltam kiugrani, de nem tudtam mozdulni.
Sikoltottam, de nem hallott senki, hisz én voltam ott egyedül. A madarak sem
jártak arra, mert madárfüttyöt sem hallottam, a méhek sem dongtak, és a hangyák
sem szorgoskodtak. Csak én voltam ott, és a gombák. A következő pillanatban,
egy éles fény elvakított, majd émelyegni kezdtem. Megdörzsöltem a szemem, és
próbáltam látni, de még legalább egy percig nem ment. Amikor pedig újra láttam,
azt hittem hallucinálok…
Már
nem az erdőben voltam, hanem inkább egy teremben. Fal szinte nem is volt, mert
inkább ablakokat láttam, és persze, egyetlen ajtót. Ahol pedig mégis állt, ott
halványlila falat véltem kivenni. Csak tátott szájjal álltam és dörzsöltem a
szemeimet, hogy mi is ez. Pár pillanattal korábban még az erdőben túráztam,
ekkorra viszont valami teremben álltam és néztem farkasszemet egy hatalmas
kristállyal. Forgolódtam, csipkedtem magam, de nem használt semmit. Ugyanott
álltam és semmi sem változott. Mély levegőt vettem és próbáltam lenyugodni, de
érthető okokból ez nem igen ment.
Egyszerűen nem tudtam hova tenni a
dolgot. Nem emlékeztem olyan émelygésre, mely ájulással végződött. Nem
emlékeztem ütésre a fejemen, vagy arra, hogy otthon elaludtam volna. Csak azt
tudtam, hogy valami nem stimmel.
– Mi folyik itt? – kérdeztem
magamtól.
Ahogy így néztem magam elé, egy
furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha hívna valaki. Óvatosan pillantottam a
nagy kristály felé, amiből a hangok jöttek. Nem volt nekem elég, hogy azt sem
tudtam hol vagyok, még egy kristály is beszélt hozzám… Vagy mi.
A kísértés túl nagy volt, én pedig
lassú léptekkel indultam meg felé. Úgy éreztem, ha megérintem, akkor mindennek
vége. Felkelek, otthon leszek, vagy bármi. Még sosem éreztem ilyen erős
késztetést semmire, pedig nem ez volt életem legkomolyabb dolga.
Már szinte éreztem a kristály
felületét, már tényleg csak pár milliméter hiányzott, amikor hirtelen
megálltam. Felébredtem a késztetésből. Már ekkor nem akartam megfogni. Sőt,
ekkor már inkább féltem. Mozdulatomból egy női hang szakított ki.
– Mit keresel itt?
Nyeltem egyet mielőtt megfordultam.
Kellemetlen érzés fogott el, főleg ahogy szembe kerültem az illetővel. A nőnek
derékig érő fekete, frufrus haja volt, és lilás kék szeme. Furcsa ruhát hordott, ami testhez álló dressz volt, de hátul uszályban végződött. Egy olyan felső volt ráborítva, mint egy haori, bár kicsit mégis nőiesebb beütést kölcsönzött. Lábán egy japán geta-hoz hasonló lábbelit viselt. Ám hogy kiakadjak, róka fülei és négy darab rókafarka jobban megtette a
hatását. Komolyan összezavarodtam.
– Süket vagy? – kiáltott rám, mire
megrezzentem.
– Én… - dadogtam, mert nem tudtam
megszólalni.
Mégis… Mégis mi a franc ez? Oké,
talán túl egyszerűen fogalmaztam döbbenetem, de nem lehet szavakba önteni.
Egyik percben túrázok, azután egy kristály beszél hozzám, végül pedig egy róka
lány faggat. Ki ne akadna ki? Meglepő módon, sikerült egész nyugodt maradnom.
Úgy értve a meglepő módot, hogy engem is meglepett, főleg utólag. Minden esetre
elvigyorodtam… hisz az nem lehetett más, mint…
– Ez egy kandikamerás felvétel,
ugye? – vigyorogtam.
Ez tűnt a legésszerűbb magyarázatnak.
Forgolódtam, vártam, hogy előjöjjenek azok a híres-neves kamerások, hogy
bosszankodjanak, mert nem sikerült átverni, hogy útba igazítsanak, én meg
mehessek haza… De nem így történt. A mosoly az arcomra fagyott a felismeréstől.
Ez bizony nem egy olyan felvétel. Ez más, de… De nem tudtam, hogy mi.
– Befejezted a bohóckodást?
Válaszolsz végre a kérdésemre? – tette csípőre a kezét a nő.
Lábaim remegni kezdtek, hányingerem
lett és éreztem, ahogy a levegő kiszorul a tüdőmből. Csipkedtem magam, de nem
keltem fel… Ez még egy rémálomnál is rosszabb volt… Vagyis felért azzal. Azon
gondolkodtam, hogy vajon ez tényleg rémálom-e. Viszont akkor mikor aludtam el?
Vagy elájultam?
Magam sem tudom, hogy miért, vagy
épp hogyan, de a lábaim önálló életre keltek, és rohanni kezdtem. Nem tudtam merre
futok, nem tudtam mi lesz a következő kanyarban, de futottam, mert ki akartam
onnan jutni… Haza akartam menni. Hallottam, ahogy a nő őrségért kiált, majd egy
darabig rohan utánam, de aztán a légzésem hangosabb lett, mint bármi más zaj.
Össze voltam zavarodva. Mégis, mit rontottam el? Hol rontottam el? Mégis, miért
én?
Miután kijutottam a teremből, egy
folyosón találtam magam, ahol rengeteg ajtó volt. Jobbra fordultam és rohanni
kezdtem, végig a folyosón, mert ezt láttam a legésszerűbbnek. Hisz a folyosók
visznek valamerre, nem? Nagy valószínűséggel kifelé, hisz csak azért nem építenek egy folyosót, hogy zsákutcában végződjön… Ráadásul ez egyszerűbb
volt, mint végignyitni az összes ajtót, amik mellett elrohantam.
Hirtelen egy hatalmas csarnokban
találtam magam, ahol továbbra is több ajtó volt. Lihegtem, igyekeztem logikusan
gondolkodni, mert nem akartam visszakerülni a nőhöz. Nem… Azt semmi féleképpen.
Balra fordultam, és ott megláttam felfelé egy lépcsőt, ami egy nagy ajtóhoz
vezetett. Szinte éreztem, hogy az a kijárat… Mi más lehetett volna? Mondjuk
oké, így utólag visszagondolva, sok minden, de akkor és ott, biztos voltam
benne, ha kilépek rajta, akkor onnan már tudni fogom az utat, és rohanhatok
haza… Meg ha nem is, valaki csak ad útbaigazítást.
Annyira elhittem, amit gondoltam…
Szinte nevetve téptem fel a bazi nagy ajtót, már szinte kiabáltam, hogy
szabadság, de ahogy a nyílászáró kinyílt, csak sírni akartam. Ez nem is jó szó
rá… Inkább bőgni és üvölteni. A táj… Nem… Semmi esetre sem találtam volna haza
egymagam. Előttem ugyanis egy piacrész állt, mögötte egy kis falu, utána pedig
egy hatalmas fal, mely körbevette az egészet. Nagy volt a terület, mégis
beláttam az egészet. Oldalra pillantva, egy agancsos nyúl szaladt el, mögötte
kicsinyeivel. Az égen egy darázsra emlékeztető lény szállt el, ami nagyjából
egy méretű volt a fejemmel, ráadásul a fullánkja zöld volt, ami még inkább nem
hagyott nyugodni. A fal mögött volt egy domb, pont ráláttam, s azon kezdődött
egy erdő. Az erdőben hatalmas fák voltak, kék, narancs és rózsaszín
falevelekkel. Hányni akartam…
– Mégis… Mégis hol a fenében
vagyok? – kiáltottam fel.
Nem is tudtom, hogy vártam-e
választ… Egyszerűen csak kikívánkozott az üvöltés. Úgy éreztem, hogy így valamennyire
megnyugszom… Vagyis legalább annyira, hogy logikusan gondolkozhassak. Elvégre,
ki tud úgy logikus döntést hozni, hogy közben pánikol? A pánikban az ember mindig a legegyszerűbb megoldást választja, ami nem minden esetben jelentette a jót. Igyekeznem kellett, hogy ne érjen be senki, de én mehessek… Odakint csak
találok valamit, vagy valakit, ami, vagy aki hazavezet. Mély levegőt vettem,
majd kifújtam. El kellett indulnom, hogy ne vegyenek észre. Már léptem is
volna, de ekkor hangokat hallottam magam mögül. Lépéseket…
– Ki vagy te? – kérdezte egy hang
mögülem.
~O*O~
Halk zene szólt a rádióra
emlékeztető szerkezeten. Nem sok mindent lehetett vele befogni az erdő mélyén,
de legalább kissé otthonosabbá tette a környezetet. A magas férfi éppen vacsoráját
készítette, ami egy lekváros kenyér volt, de ha ilyen vidéken él az ember, az
nagy kincsnek számít. Már épp ült volna le enni, amikor megakadt a szeme
valamin. A szekrénye… Világított és mozgott. Kenyerét letette a tányérjára,
majd azonnal odasietett és kitárta azt. Nagy gardrób volt, nem mozgott az
akármitől, Ő mégis tudta, hogy mi teszi ezt. Egy doboz volt a szerkény aljába
rejtve, az világított olyan fényesen. A férfi kiemelte azt, majd felnyitotta.
Sok női ékszert rejtett, de neki nem azok kellettek. Egy kis turkálás után
pedig kezébe kapta a mozgást és világítást előidéző tárgyat.
Egy hatágú csillag formájú kristály.
Fényes volt, bevilágította a sötét szobát. Úgy ragyogott, hogy a férfinak
hunyorítania kellett… Majd érezte a húzást, a főváros felé. Nem is kellett
többet gondolkodnia. Tudta, hogy mit jelent ez. Ember érkezett.
Már nem ment vissza, nem akart
enni, mert már más járt az eszében. Szélesen mosolyogva lépett vissza a
gardróbhoz, ahonnan egy fekete kezeslábast húzott elő, amit gyorsan magára is
öltött. Oldalát piros rúnák díszítették, azokon végigsimított. Ezután felhúzta
páncélját, majd felvette vörös köpenyét is. Végül egy pár kesztyűt és egy pár
csizmát húzott fel, de még nem volt kész. Az ágya alól előhúzott egy újabb
dobozt, amit az asztalra helyezett. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar újra
hordja majd… Ám a sors közbeszólt. Egy maszkot vett elő, mely fekete volt, rá
pedig ördögszarvra emlékeztető díszeket erősítettek. Szeme pirosan ragyogott. A
férfi kicsit mosolygott. Ezzel a maszkkal vált híressé. Emiatt félnek tőle.
Emiatt körözik.
Óvatosan magára helyezte a maszkot.
Már el is felejtette, hogy milyen nehéz, de hamar hozzá is szokott. A kristályt
zsebre vágta, majd az ajtón át távozott. Útja a főváros felé vezetett.
Szia nagyon jó történet lesz!
VálaszTörlésja és macska testben szerelem című bogodról lenne szó hogy én régen olvastam de most nem enged belépni mert megívó kel hozzá arra szeretnélek kérni küldenél-e egyet, hogy újra tudjam olvasni.
Előre is köszi !
Köszönöm :)
TörlésAzt a blogom január felé újra közzé fogom tenni, nem kell aggódni. Egyenlőre még szerkesztés alatt áll, de megnyugtatlak, hogy pár hét, és újra olvashatod :)