2014. december 30., kedd

Megérkeztem!

„Ha nem keresed a kalandot, a kaland magától megtalál.” – Simun Vrocsek
Már az ősz vette át az uralkodó évszak szerepét, ezzel sárgába és barnába borítva a fákat és bokrokat. Vele jött a kellemesen hideg őszi szél is, mely a gyengébb leveleket magával sodorva haladt tovább. S bár az idő hűvös volt, én mégis lenge ruhában róttam az erdőt. Sosem voltam fázós, nem jelentett gondot akkor sem, egy rövidebb, ujjatlan ruhában és tornacipőmben útra kelnem. Igazából, azért is jártam így, hogy hátha lesz szerencsém, és megfázok, vagy legalább egy kisebb tüdőgyulladást kapok. Tudom, nem jó dolog a betegséggel viccelődni, de tényleg, akkor az egyetlen vágyam az volt, hogy másnap otthon nyomhassam az ágyat. Tizenegyedikes voltam a Lycée Saint-Louis de Gonzagueban, és igen megviselt a hajtás, ráadásul mellette a részmunka. Tizenhét évesen konkrétan mást sem csináltam, csak dolgoztam és tanultam. Nem egy tinédzser álom, de erre voltam kényszerülve édesanyám csekély fizetése miatt. Akik tudták, hogy mi a helyzet velem, mind csak azt mondták, hogy egy madár vagyok, aki még mindig száll. Sokáig nem értettem, végül betudtam annak, hogy ezt arra fel mondják, hogy még nem adtam fel. Sokan a helyemben pedig ezt tették volna. Hogy honnan tudom? Ismerem annyira a helyzetem, hogy ezt kikövetkeztessem.

Aznap el sem akartam hinni, hogy hamarabb vége a tanításnak, és még a munkába sem kell bemennem. A boldogságot, amit akkor éreztem, nem lehet szavakkal körül írni. Pihenésképp pedig egy rövid sétát választottam az erdőben. Mindig is szerettem ott lenni, hallgatni a madarak csicsergését, a méhek zümmögését, a szellőt, amint utat tör magának a lombok között. Szerettem látni a dolgokat, hogy egy kis makkból, hogy lesz fa, hogy a hangyák milyen szorgalmasan dolgoznak. Szerettem felfedezni, meglátni azokat, amiket más nem. Nekem az erdő volt a második otthonom…

Mikor kicsi voltam, apámmal gyakran kijártunk, csak úgy sétálni. Neki hála láttam az első őzgidát és rókát az életemben. Mindig kézen fogva sétáltunk ki a forrásig, ahol megtöltöttük kulacsainkat, hallgattuk egy kicsit az erdő „zenéjét”, aztán hazamentünk. Emlékszem, az egyik fát mi ültettük, amikor még négy éves voltam. Kötöttünk rá egy piros kendőt, amire ráírtuk, hogy „Nettie fája”, és akárhányszor kimentünk, mindig meglátogattuk. Az erdő nagyon közel hozott minket apámmal, ezért is volt hatalmas tragédia számomra, amikor kilenc éves koromban egy tragikus baleset miatt elvesztettem. Borzalmas volt a tudat, hogy nincs velem többé ott, és nem vigyáz rám. Sokáig, az erdőbe sem tudtam kijönni, mert nélküle nem volt ugyanaz, és csak még jobban hiányzott. Ám idővel ráeszméltem, ha kijárok, olyan mintha még mindig velem lenne, így amikor csak tehettem, túrázni mentem. Ugyanazokat az útvonalakat jártam be, mint annak idején vele.

Ám aznap más volt. Azon a bizonyos napon ugyanis meggondoltam magam, és egy teljesen másik irányt választottam. A forrás előtt ugyanis volt egy kereszteződés, ha pedig ott jobbra mentem, a frissítő víznél, ha viszont egyenesen, egy gyönyörű réten lyukadtam ki. Balra azonban még sosem jártam. Apukám mindig azt mondta, ha elég idős leszek, majd elvisz arra, mert valami gyönyörű dologban lesz részem, de erre sosem került sor. Ám aznap, én minden bátorságom összeszedtem, és egy kulacs forrásvízzel, elindultam a baloldali ösvényen. A tájon semmi változást nem láttam, a fák, a bokrok, a madarak csicsergése ugyanolyan volt. Én azonban tudtam, ha apám valami gyönyörűt akart mutatni, akkor valami különlegesnek kellett arrafelé lennie. Lassan haladtam előre, mert egyelőre szerettem volna gyönyörködni a tájban. Szerettem az őszt, ilyenkor minden olyan színes volt.

Ahogy így nézelődtem, hirtelen eltűnt alólam a kitaposott ösvény, és egy bokáig érő füves területre értem. Kíváncsian tekintettem körbe, hogy mi lehet ott, de semmi különöset nem láttam. Én azonban biztos voltam benne, ha apám talált ott valami különlegeset, akkor annak még ott kell lennie. Megindultam egyenesen és pár lépés múlva, na meg persze, pár fán átverekedve magam, megláttam valamit, amit még sosem. Gyönyörű, csillogó gombák voltak egymás mellett, egy nagy kört alkotva. Azelőtt ilyet még sosem láttam, pedig már sokszor voltam gombázni. Lassan közelítettem, majd előkaptam a vázlatfüzetem a táskámból és elkezdtem lerajzolni, amit láttam. Már egész kicsi korom óta rajzolgattam az érdekesebb dolgokat, mert apám mindig azt mondta, ha lerajzolom, jobban megmarad, mintha egy ócska fényképezővel örökítem meg. Szóval, én így is tettem. Mikor már nagyjából kész voltam, akkor úgy éreztem, muszáj beállnom a közepébe. Sajnos nem tudtam ellenállni a késztetésnek, és egyszerűen beléptem. Onnan is jobban megvizsgáltam a gombákat, ekkor azonban fehér gömbök kezdtek körülöttem repkedni. Először azt hittem, hogy szentjánosbogarak, de ahogy jobban megnéztem, rá kellett jönnöm, hogy nem. Nagyobbak voltak, kerekek és még csak hangjuk sem volt. Megijedtem, elvégre ismeretlen gömbök lebegtek körülöttem, és megpróbáltam kiugrani, de nem tudtam mozdulni. Sikoltottam, de nem hallott senki, hisz én voltam ott egyedül. A madarak sem jártak arra, mert madárfüttyöt sem hallottam, a méhek sem dongtak, és a hangyák sem szorgoskodtak. Csak én voltam ott, és a gombák. A következő pillanatban, egy éles fény elvakított, majd émelyegni kezdtem. Megdörzsöltem a szemem, és próbáltam látni, de még legalább egy percig nem ment. Amikor pedig újra láttam, azt hittem hallucinálok…

Már nem az erdőben voltam, hanem inkább egy teremben. Fal szinte nem is volt, mert inkább ablakokat láttam, és persze, egyetlen ajtót. Ahol pedig mégis állt, ott halványlila falat véltem kivenni. Csak tátott szájjal álltam és dörzsöltem a szemeimet, hogy mi is ez. Pár pillanattal korábban még az erdőben túráztam, ekkorra viszont valami teremben álltam és néztem farkasszemet egy hatalmas kristállyal. Forgolódtam, csipkedtem magam, de nem használt semmit. Ugyanott álltam és semmi sem változott. Mély levegőt vettem és próbáltam lenyugodni, de érthető okokból ez nem igen ment.

Egyszerűen nem tudtam hova tenni a dolgot. Nem emlékeztem olyan émelygésre, mely ájulással végződött. Nem emlékeztem ütésre a fejemen, vagy arra, hogy otthon elaludtam volna. Csak azt tudtam, hogy valami nem stimmel.

– Mi folyik itt? – kérdeztem magamtól.

Ahogy így néztem magam elé, egy furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha hívna valaki. Óvatosan pillantottam a nagy kristály felé, amiből a hangok jöttek. Nem volt nekem elég, hogy azt sem tudtam hol vagyok, még egy kristály is beszélt hozzám… Vagy mi.

A kísértés túl nagy volt, én pedig lassú léptekkel indultam meg felé. Úgy éreztem, ha megérintem, akkor mindennek vége. Felkelek, otthon leszek, vagy bármi. Még sosem éreztem ilyen erős késztetést semmire, pedig nem ez volt életem legkomolyabb dolga.

Már szinte éreztem a kristály felületét, már tényleg csak pár milliméter hiányzott, amikor hirtelen megálltam. Felébredtem a késztetésből. Már ekkor nem akartam megfogni. Sőt, ekkor már inkább féltem. Mozdulatomból egy női hang szakított ki.

– Mit keresel itt?

Nyeltem egyet mielőtt megfordultam. Kellemetlen érzés fogott el, főleg ahogy szembe kerültem az illetővel. A nőnek derékig érő fekete, frufrus haja volt, és lilás kék szeme. Furcsa ruhát hordott, ami testhez álló dressz volt, de hátul uszályban végződött. Egy olyan felső volt ráborítva, mint egy haori, bár kicsit mégis nőiesebb beütést kölcsönzött. Lábán egy japán geta-hoz hasonló lábbelit viselt. Ám hogy kiakadjak, róka fülei és négy darab rókafarka jobban megtette a hatását. Komolyan összezavarodtam.

– Süket vagy? – kiáltott rám, mire megrezzentem.

– Én… - dadogtam, mert nem tudtam megszólalni.

Mégis… Mégis mi a franc ez? Oké, talán túl egyszerűen fogalmaztam döbbenetem, de nem lehet szavakba önteni. Egyik percben túrázok, azután egy kristály beszél hozzám, végül pedig egy róka lány faggat. Ki ne akadna ki? Meglepő módon, sikerült egész nyugodt maradnom. Úgy értve a meglepő módot, hogy engem is meglepett, főleg utólag. Minden esetre elvigyorodtam… hisz az nem lehetett más, mint…

– Ez egy kandikamerás felvétel, ugye? – vigyorogtam.

Ez tűnt a legésszerűbb magyarázatnak. Forgolódtam, vártam, hogy előjöjjenek azok a híres-neves kamerások, hogy bosszankodjanak, mert nem sikerült átverni, hogy útba igazítsanak, én meg mehessek haza… De nem így történt. A mosoly az arcomra fagyott a felismeréstől. Ez bizony nem egy olyan felvétel. Ez más, de… De nem tudtam, hogy mi.

– Befejezted a bohóckodást? Válaszolsz végre a kérdésemre? – tette csípőre a kezét a nő.

Lábaim remegni kezdtek, hányingerem lett és éreztem, ahogy a levegő kiszorul a tüdőmből. Csipkedtem magam, de nem keltem fel… Ez még egy rémálomnál is rosszabb volt… Vagyis felért azzal. Azon gondolkodtam, hogy vajon ez tényleg rémálom-e. Viszont akkor mikor aludtam el? Vagy elájultam?

Magam sem tudom, hogy miért, vagy épp hogyan, de a lábaim önálló életre keltek, és rohanni kezdtem. Nem tudtam merre futok, nem tudtam mi lesz a következő kanyarban, de futottam, mert ki akartam onnan jutni… Haza akartam menni. Hallottam, ahogy a nő őrségért kiált, majd egy darabig rohan utánam, de aztán a légzésem hangosabb lett, mint bármi más zaj. Össze voltam zavarodva. Mégis, mit rontottam el? Hol rontottam el? Mégis, miért én?

Miután kijutottam a teremből, egy folyosón találtam magam, ahol rengeteg ajtó volt. Jobbra fordultam és rohanni kezdtem, végig a folyosón, mert ezt láttam a legésszerűbbnek. Hisz a folyosók visznek valamerre, nem? Nagy valószínűséggel kifelé, hisz csak azért nem építenek egy folyosót, hogy zsákutcában végződjön… Ráadásul ez egyszerűbb volt, mint végignyitni az összes ajtót, amik mellett elrohantam.

Hirtelen egy hatalmas csarnokban találtam magam, ahol továbbra is több ajtó volt. Lihegtem, igyekeztem logikusan gondolkodni, mert nem akartam visszakerülni a nőhöz. Nem… Azt semmi féleképpen. Balra fordultam, és ott megláttam felfelé egy lépcsőt, ami egy nagy ajtóhoz vezetett. Szinte éreztem, hogy az a kijárat… Mi más lehetett volna? Mondjuk oké, így utólag visszagondolva, sok minden, de akkor és ott, biztos voltam benne, ha kilépek rajta, akkor onnan már tudni fogom az utat, és rohanhatok haza… Meg ha nem is, valaki csak ad útbaigazítást.

Annyira elhittem, amit gondoltam… Szinte nevetve téptem fel a bazi nagy ajtót, már szinte kiabáltam, hogy szabadság, de ahogy a nyílászáró kinyílt, csak sírni akartam. Ez nem is jó szó rá… Inkább bőgni és üvölteni. A táj… Nem… Semmi esetre sem találtam volna haza egymagam. Előttem ugyanis egy piacrész állt, mögötte egy kis falu, utána pedig egy hatalmas fal, mely körbevette az egészet. Nagy volt a terület, mégis beláttam az egészet. Oldalra pillantva, egy agancsos nyúl szaladt el, mögötte kicsinyeivel. Az égen egy darázsra emlékeztető lény szállt el, ami nagyjából egy méretű volt a fejemmel, ráadásul a fullánkja zöld volt, ami még inkább nem hagyott nyugodni. A fal mögött volt egy domb, pont ráláttam, s azon kezdődött egy erdő. Az erdőben hatalmas fák voltak, kék, narancs és rózsaszín falevelekkel. Hányni akartam…

– Mégis… Mégis hol a fenében vagyok? – kiáltottam fel.

Nem is tudtom, hogy vártam-e választ… Egyszerűen csak kikívánkozott az üvöltés. Úgy éreztem, hogy így valamennyire megnyugszom… Vagyis legalább annyira, hogy logikusan gondolkozhassak. Elvégre, ki tud úgy logikus döntést hozni, hogy közben pánikol? A pánikban az ember mindig a legegyszerűbb megoldást választja, ami nem minden esetben jelentette a jót. Igyekeznem kellett, hogy ne érjen be senki, de én mehessek… Odakint csak találok valamit, vagy valakit, ami, vagy aki hazavezet. Mély levegőt vettem, majd kifújtam. El kellett indulnom, hogy ne vegyenek észre. Már léptem is volna, de ekkor hangokat hallottam magam mögül. Lépéseket…

– Ki vagy te? – kérdezte egy hang mögülem.

~O*O~

Halk zene szólt a rádióra emlékeztető szerkezeten. Nem sok mindent lehetett vele befogni az erdő mélyén, de legalább kissé otthonosabbá tette a környezetet. A magas férfi éppen vacsoráját készítette, ami egy lekváros kenyér volt, de ha ilyen vidéken él az ember, az nagy kincsnek számít. Már épp ült volna le enni, amikor megakadt a szeme valamin. A szekrénye… Világított és mozgott. Kenyerét letette a tányérjára, majd azonnal odasietett és kitárta azt. Nagy gardrób volt, nem mozgott az akármitől, Ő mégis tudta, hogy mi teszi ezt. Egy doboz volt a szerkény aljába rejtve, az világított olyan fényesen. A férfi kiemelte azt, majd felnyitotta. Sok női ékszert rejtett, de neki nem azok kellettek. Egy kis turkálás után pedig kezébe kapta a mozgást és világítást előidéző tárgyat.

Egy hatágú csillag formájú kristály. Fényes volt, bevilágította a sötét szobát. Úgy ragyogott, hogy a férfinak hunyorítania kellett… Majd érezte a húzást, a főváros felé. Nem is kellett többet gondolkodnia. Tudta, hogy mit jelent ez. Ember érkezett.

Már nem ment vissza, nem akart enni, mert már más járt az eszében. Szélesen mosolyogva lépett vissza a gardróbhoz, ahonnan egy fekete kezeslábast húzott elő, amit gyorsan magára is öltött. Oldalát piros rúnák díszítették, azokon végigsimított. Ezután felhúzta páncélját, majd felvette vörös köpenyét is. Végül egy pár kesztyűt és egy pár csizmát húzott fel, de még nem volt kész. Az ágya alól előhúzott egy újabb dobozt, amit az asztalra helyezett. Nem gondolta volna, hogy ilyen hamar újra hordja majd… Ám a sors közbeszólt. Egy maszkot vett elő, mely fekete volt, rá pedig ördögszarvra emlékeztető díszeket erősítettek. Szeme pirosan ragyogott. A férfi kicsit mosolygott. Ezzel a maszkkal vált híressé. Emiatt félnek tőle. Emiatt körözik.


Óvatosan magára helyezte a maszkot. Már el is felejtette, hogy milyen nehéz, de hamar hozzá is szokott. A kristályt zsebre vágta, majd az ajtón át távozott. Útja a főváros felé vezetett.

2 megjegyzés:

  1. Szia nagyon jó történet lesz!
    ja és macska testben szerelem című bogodról lenne szó hogy én régen olvastam de most nem enged belépni mert megívó kel hozzá arra szeretnélek kérni küldenél-e egyet, hogy újra tudjam olvasni.
    Előre is köszi !

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :)
      Azt a blogom január felé újra közzé fogom tenni, nem kell aggódni. Egyenlőre még szerkesztés alatt áll, de megnyugtatlak, hogy pár hét, és újra olvashatod :)

      Törlés